Félek! Nagyon félek! Tudom, hogy fölöslegesen görcsölök, mikor még semmi sem biztos, de ez a tudatlanság nem hagy nyugodni! Átmeneti időszak itthon, tehát a múlt, és Szeged, vagyis a jövő között, a folyamatosan változó jelenben. Úgy érzem, mintha a pokol és a mennyország között, egy légüres térben vergődnék, ahol senkit sem látok, senkit sem érzek, senkivel sem beszélek, csak magam vagyok.  Mintha a lelkem (ami nincs, de tételezzük fel, hogy van) kiszállt volna a testemből és valahol, egész máshol bolyongana, keresve, kutatva valamit, amiről maga sem tudja, hogy mi, csak azt érzi, hogy keresnie kell, nem ülhet tétlenül. Ha már a test halott, neki nem szabad nyugodni!

Furcsa kettősség: egyik pillanatban még repdesek a vágytól, ábrándokat kergetek, elképzeléseket gyártok, hogy mit fogok ott csinálni, a suliról, az ottani életemről. A másik pillanatban viszont már kétségek, félelmek kerítenek hatalmukba, gyengítve minden reményemet. És valóban: mi lesz, ha  felvesznek, mit fogok én ott csinálni tök egyedül, a családom nélkül, akik az ország másik végében élik majd az életük, hogy fogok beilleszkedni, mikor teljesen rideg vagy csak közömbös, lényeg, hogy nem barátkozó típus vagyok? Mi lesz, ha nem találom a helyem, ha ott is elveszem, ha nem megy a tanulás stb. Lényeg, hogy rengeteg kérdés, rém-, idillikus álom, vágyak, remények, félelmek, kétségek gyötrő állapota.

Egy hónap és ezeknek az érzéseknek egy része elillan. Kiderül, hogy mi lesz, felvesznek, és akkor agyalhatok azon tovább, hogy mi lesz ott velem, vagy nem vesznek fel, és akkor azon gondolkodhatom, hogy mi lesz itt velem. Így vagy úgy, de nagy változás készül kibontakozni az életemben, amire igazából óriási szükségem is van. Meg kell találnom végre az utam, önmagam, helyére kell tennem az életem kisiklott vonatát. Mert valóban, valamikor még az őskorban kisiklottam és még mindig nem tudtam helyre hozni, holott volt rá 21 évem. Borzasztóan elcseszhettem, hogy ilyen kemény meló ezt kijavítani.

Nehéz élni, de senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Nehéz boldognak lenni, kiegyensúlyozottnak. Nehéz elfogadni önmagam, mikor bárhova is tekintek, mindenhol azt látom, azt hallom, hogy ebben és ebben, ja és abban sem vagyok jó, folytonos negatív kritika már felőrölt. Mi alapon szeretném, hogy szeressenek, mikor én sem szeretem önmagam? Mi jogon várok sikert az élettől, mikor nem teszek érte semmit, semmit a boldogságért. Hisz saját magam alatt vágom a fát, csak a kötelességeimnek élek, ha azok megszűnnek (mint jelen esetben), akkor kreálok magamnak. Ezzel csak a gondolataim akarom lekötni, hogy véletlenül se mélyedjek beléjük, mert nem akarom, hogy fájjon! Gyáva mód, nem nézek szembe a félelmeimmel, most sem, csak menekülök előlük, vagy épp rájuk zárom az ajtót. Egy magamfajta „ember” épp emiatt sem érdemel jobb sorsot, mint ami van, semmi jót, semmi boldogot. De mégis, bízom benne, hogy kapok még egy lehetőséget, amit - ígérem - igyekszem majd a legjobban kihasználni és nem hagyni elveszni.  Könyörgöm, csak még egyet…. és soha többet! :’(