A keddi nagy adag boldogság, ma elmúlt, mindegy előre vetítve, hogy ezt osszam be egész évre!

Most érettségiztem. Az írásbelit rendje-módja szerint nagyon elrontottam! Tőlem nem várt silány teljesítményt produkáltam. Földrajz és matek előtt, mikor megláttam az első feladatot, azaz érzés fogott el, hogy én most felállok és haza megyek. De nem tettem. Ránéztem az órára, és gondoltam, neki állok, menjen az idő. Tőriből emelteztem. Az, úgy éreztem, jól sikerült. Érzéseim megint csak becsaptak

Kedd, szóbeli. Aznap az elnök nagyot dobott a semmilyen szinten álló kedvemen. Közölte, hogy az írásbeli dolgozatomban talált még tíz pontot, amit az OKH el is fogadott, továbbá, hogy a szóbelim max pontos lett, így az 80%-ra sikerült fel tornásznom.

Mindjárt első nap sorra is kerültem. Mikor meg tudtam, hogy délután háromkor kezdek, elöntött a remegés, és a kényszer, hogy nekem, most haza kell mennem. Újabb jele annak, hogy menekülök. Mindig haza, mert itthon érzem magam egyedül biztonságban, kizárva az embereket az életemből, itt, ahol egyedül vagyok, tudom, hogy nem bánthat senki, és nem ér semmi negatív dolog. (leszámítva apa nem épp baráti kritikáit!) Lassan, nagyon lassan, ment az idő, egy doboz cigi elfogyasztása után, sorra kerültem. Némettel kezdtem. Attól féltem a legjobban. Németből nagyon nem tudok semmit, holott már több mint 10 éve „tanulom”, de egy mondatot nem tudok össze rakni (legnagyobb szégyenemre!). Előttem felelő srác még annyit sem tudott, mint én, és ez töltött belém némi önbizalmat. Kihúztam, elmondtam, nem is volt rossz. Többit magabiztosan előadtam. Szép volt, jó volt, ennyi. Végeztünk. Volt pár botrányos megnyilvánulás egy-néhány emberkénél, de lapozzunk.

Ma kellett átvenni e díszes okmányt. Felsorakoztunk a fal mellett, mint akiket épp most készülnek kivégezni, épp csak Radnóti hiányzott, drága elnökünk elmondta a mondókáját, és jöttek a dicséretek osztása. A nevemet háromszor mondta, nem kis elégedettségemre! „Kiváló szóbeli feleletet hallottunk magyarból és földrajzból (tőlem), és sajnálatomra nem hallhattam maximális pontszámot elért történelem feleletét (enyémet)…”.  Nagyon örültem, de mikor megláttam a nyomtatott formát, azt hittem elbőgöm magam, nem kis híja volt. Végül is az írásbelikből kiindulva jót nem is remélhettem! Mindent feltornásztam ugyan, de így sem lett a legjobb, ráadásul „a kedvenc” némettanár már megint elkapott egy párbeszéd erejéig. Úgy végig nézett rajtam, azt hittem levetkőztet a szemeivel. Azaz ember, ahogy rám néz, a hátamon futkos a hideg! („Látom megint bekóstált „– oszt.társam)

Minden pillanatban azt vártam, mikor mehetek már ki a suliból, mikor bújhatok el, mikor törhetek össze, mikor nem lát senki! Senkit meg nem vártam, már-már fejvesztve rohantam, mikor utánam szóltak, hogy „hát, na…”

Vettem egy nagy levegőt, hátra néztem, erőltetett mosoly és elégetettség az arcomon, „na, akkor szívjunk el egy cigit a portánál”(suli területén tilos a dohányzás!) Rágyújtottunk, és mentünk.

A buszon még jó, hogy volt száz fok, egy gyerek sereg a nem kis hangjukkal a buszon, nem hagyták, hogy a gondolataimba merüljek. Hazafelé jövet a lábam majd leszakadt (hülye magas sarkú)..

Itthon végre csend és magány! Az önbizalmam újból a létminimumot sem éri el…

Utószó: remélem azért a 354 pont elég lesz….

Ja, és végre elköltöttem az igazgatói dicséretem okán kapott könyv utalványt. Életemben először kaptam ilyet is (mármint igazgatói dicséretet), ezzel ismerve el az újságírói munkám.  Önmagamat nem hazudtolva meg, megvettem Csernus: A fájdalom arcai című könyvét…