Egyszer volt hol nem volt….
Emberemlékezet óta nem látott még világ egy ilyen hatalmas és zord kastélyt, mint amiben a történetem zajlik. Tervezője és megalkotója én magam voltam. A jó öreg storyhoz hű maradva, ennek a kastélynak is van egy magas tornya, mely a felhők közé burkolódzik. A torony magában rejt egy apró szobácskát, amihez egy ablak és egy ajtó tartozik, valamint egy leány, akit hét lakat alatt őriznek és várja a herceget, aki majd jön és kiszabadítja a rabságából…
Lány, nap, mint nap leül az ablakpárkányra és szomorú, könnyes arccal néz a távolba, hátha meglátja megmentőjét. Közben rengeteget morfondíroz, vacillál, forgatja az ujjai között mind a hét kulcsot, és kétségekbe, félelembe takarózva elhessegeti az össze megmentésére kísérletet tevő herceget. Tettét azzal indokolja, hogy nem voltak elég kitartóak, az első akadállyal szemben feladják. Ha viszont akad olyan ifjú, aki a sokadik kudarc ellenére sem adja fel, azt a lány fájdalmaktól teli szeme, bús tekintete és halál vágya elriasztja. Igazuk is van, kinek kellene egy élettelen, negatív „ember”?
A lány maga sem tudja, miért zárkózott be ennyire és miért gyarapítja időről időre a lakatok számát. Nem tudja, miért nem nyit senkinek ajtót, miért üldöz el mindenkit. Talán, úgy gondolja, hogy azzal, hogy mindenkit elkerget, és egyedül marad, jobb lesz mindenkinek? A nyavalyát! Ezzel a meneküléssel csak azt éri el, hogy egyedül marad, besavanyodva, magányosan. Ez a viselkedési forma mérhetetlen nagy önzőségre utal, mert csak magával foglalkozik, és közben sajnáltatja magát, hogy mennyire szar neki és mennyire egyedül van, ezzel akar magához embereket csalogatni. De ő csak arra vár, hogy más oldja meg a problémáit, neki ez, így kényelmes. Elhiteti magával, hogy ő rossz és csúnya -tesz is azért, hogy azzá váljon-, majd siratja magát, hogy őt senki sem szereti, stb. Mindezt magának köszönheti, és ezt tudja, tudja mit és hol rontott, mit kellene tennie azért, hogy ki tudja nyitni azt az ajtót, de még sem teszi. Még sem mosolyog, még sem eszik, továbbra is gyötri magát a semmi miatt.
Vajon mikor szánja el magát végleg, mikor nyitja ki az ajtót, mikor kezd el élni??? Amikor már késő lesz??? Ez a sors fintora, mindig akkor térünk rá a helyes útra, amikor már késő, mikor már vége….
Neki is késő lesz akkor??? Vagy nem is fog változtatni soha??? Ott fog, egyedül, magányosan elaszalódni abban a toronyban??
Ennyire ostoba lenne??? Mi miatt szenved?? Mi miatt kínlódik?? Meg mondom. a semmi miatt, a semmi ért, a semmit siratja. Én sem értem őt. Talán majd idővel, de lehet akkor már késő lesz, vagy már most késő ….