Tegnap anyu nézte valamelyik csatornát, tökmindegy melyiket, lényeg hogy a Daróczi halálával kapcsolatban volt egy riport, ill. a temetésén készült felvételekből egy kisebb összeállítás. Szólt, hogy mennyek nézzem meg, mert ugye most ez a nagy szám.
Mondtam neki, hogy engem ez nem érdekel, oké, hogy öngyilkos lett, szomorú dolog és tényleg együtt érzek a családdal, de ha most minden öngyilkosságot leközölne a média, akkor csak ezekről lehetne hallani. Mert, nézzük meg az erről szóló statisztikát. Magyarország mind a depresszióban, mind pedig az öngyilkosságban az élen jár az EU-ban és erre még a gazdasági válság is rányomta a bélyegét.
Ezután az okra, ill. annak fejtegetésére terelődött a téma. A sajtó arról számolt be, hogy depressziós és szeretet hiányos volt. Csak úgy, minden előjel nélkül, kicsúszott a számon, hogy pont, mint én….
Anyu csak kamillázott, hogy "igen, mint te?” Mondom, igen. Ha tudná, hányszor akartam öngyilkos lenni itthon, meg lepődne. Persze a tett és az elgondolás közt óriási különbség van, de az én akaratom, hogy meghaljak, tettben is megnyilvánult. Egy alkalommal a kollégiumi lakhatásomat is felfüggesztették, mert be vettem minden fajta gyógyszert. Nem sokkal ezután kerültem először kórházba az anorexiám miatt. De a szüleimet ez sem ébresztette rá arra, hogy figyelni is kellene rám olykor-olykor.
Másik alakalom egy nyári este történt. Család az emeleten TV-zett én meg, szokás szerint, egyedül a szobámban gubbasztottam. Nagyvolt az elhatározás, minden oda volt készítve. De még ekkor is amatőr voltam, mert a telefonom nem kapcsoltam ki. Nem gondoltam volna, hogy megmozdul, mivel nagyon ritkán keresnek, szinte soha. Szóval minden oda volt készítve, a kés, penge, egy pohárka pálinka (agyunk az érzésnek!). Szobám ajtaja zárva, hogy még véletlenül se jöjjenek be, aminek az esélye megint csak nulla. Szóval már épp ott volt a penge a csuklómnál, mikor az a fránya telefon, pont akkor és pont ott megszólalt. Egy sms a legjobb baráttól. Muszáj volt megnéznem, mert hátha valami gondja van. Tudjátok, ő az én lelki társam, az a személy, akivel meg tudtam beszélni mindent, és aki mindig ott volt mellettem, jóban, rosszban. Azt mondta, hogy mindig velem lesz és soha nem hagy el. De ez is csak annyira volt hiteles, mint az anya szava, mikor azt mondja a kis gyerekének: „ soha nem hagylak el”. Pedig egyszer elhagyja, hiszen ez az élet rendje. Egyszer mindenki meghal, bejelentés nélkül, hátrahagyva maga után mindent és mindenkit. Ő is elment. De szerencsére nem halt meg, csak elment külföldre dolgozni. Mielőtt elment volna, az anyukához hasonlóan, ő is azzal nyugtatott, hogy lehet hogy messze lesz, de akkor sem fog elfelejteni és tartjuk a kapcsolatot stb. Most már tudom, hogy mindez üres szavak halmaza volt… Ezután megfogadtam, hogy soha többet nem engedek magamhoz senkit, mert az úgy is elhagy… De ahogy a mondás is tartja: „soha ne mond, hogy soha” . Nem olyan rég, kb. 1 éve megismertem egy srácot, akit közel engedtem a lelkemhez, ami nem szokásom, mert rendkívül zárkózott emberke vagyok, tehát vele elég jóban lettem s vagyok. A sors iróniája, hogy ő is elhagy, és megint a szokásos szöveg….
Visszatérve a kiinduló ponthoz, meg néztem az sms-t. Nem tudom, hogy honnan vagy miből sejtette, vagy miért is írta azt nekem, de jó kor tette vagy nem? Azt írta, hogy „ szükségem van rád!” Ez a mondat eldobatta velem a szikét és felhagytam ezzel a tettel, egyelőre…..
