Nem tűnt fel még senkinek, hogy ugyanazokat a köröket futjuk évtizedek óta?

Korszaktól, generációtól, trendektől függetlenül, mindig, unós untalan, állandóan ismétlődő panelek, egylényegű problémák, csak épp a tálalás és a felszolgáló változik.

Miért nem képes a társadalom tanulni a hibáiból? Miért nem képes a fejlődésre, a változásra, az újításra, arra, hogy felelősséget vállaljon önmagáért és a nemzet egészéért, azért a közösségért, melyre oly’ büszke, azokért a tettekért, amiket ezeréves távlatból is felemleget, még akkor is, ha valójában az említett esemény teljesen másról szólt.

Miért nem képes felállni, és azt mondani „elég volt!”, venni kezébe a sorsát és végre önmagának, önmagért, önállóan tenni, gondolkodni, és élni, leszakadni az állam nyakáról és nem a múlton keseregni, hanem a jelenbe élni és a jövőért dolgozni?!
Az az érv, mely szerint mindez a szocializációs folyamatoknak, illetőleg a történelmi tapasztalatoknak (fejlődésről nem beszélnék) köszönhető, ma, a XXI.században nem állja meg a helyét!

Az elmúlt 26 évben, amióta (elviekben) demokráciában élünk, igazán kialakulhatott volna egy új, más, modern felfogás, amely egyszerre képes megfelelni és alkalmazkodni a kor kihívásaihoz, képes lépést tartani a változásokkal és tud olyan válaszokat adni a felmerülő kérdésekre, amelyek nem egy letűnt kor gyakorlatát idézik, hanem egy innovatív, hatékony, eredményes és új szemléletet, amely tükrözi mindazt, amiért a történelmi hőseink küzdöttek.

Ezzel szemben mit látunk/élünk ma?

A kérdés elég költői, a válaszmerőben szubjektív. Ennek ellenére teszek egy hamvában holt kísérletet arra, hogy megpróbáljam megválaszolni, illetve megoldásként alternatívát kínáljak.

Nem kívánok végig menni a történelmen, mert – ahogy már említettem – ma már irreleváns az, hogy mi történt száz vagy harminc éve a magyar társadalomban. (Trianont ugyan permanensen emlegetik, de mára már ez az esemény is eljutott arra a szintre, hogy a politika úgy interpretálja, ahogy az épp a politikai érdekek megkívánják.)

Rendszerváltás nálunk, egyedüli példaként, békésen, vérontás nélkül, „simán” végig ment. Az állampolgár talán észre sem vett belőle semmi jelentőset, pusztán azt, hogy ami eddig tilos volt, azt immár szabadon művelhette –nagyon leegyszerűsítve!

Az évek során megtapasztaltatott a demokrácia árny és fényes oldala is. Ezt most nem részletezném, hiszen mindenki eltérően ítéli meg az átmenetet, a rendszerváltást. Lényeg, hogy a kapitalizmus beköszöntével strukturálisan alakult át a gazdaság, léptek piacra új szereplők, új termékekkel. A versenyhelyzet sokaknak új jelenségként hatott, amiben nem egyen el is buktak. Azonban az tapasztalható, hogy máig (!) nem képes a hazai KKV-szektor versenyezni. Képtelen arra, hogy valódi küzdelemben vegyen részt, arra, hogy nem az állami szabályozás függvényében legyen „eredményes”, vagy is, hogy a kormány direkt szabályok által biztosítson számára előnyős körülményeket, adott esetben monopolhelyzetbe hozza, kiszorítsa az „idegen tőkét” a piacról.

No, mármost ilyen körülmények között lehetetlen a fejlődés. A verseny léte mintegy garancia az innovációra, a haladásra és hatékonyságra – hatékonyság = magasabb bér.

Térjünk vissza a lelkületre. A magyar társadalom zárt rendszerként működött és a berlini fal leomlásával, a határ megnyitásával és a szabad utazás biztosításával sem változott a helyzet. Továbbra is nemzetállamban, kerítések között, állami szabályozás igényében gondolkodik. A szocializmusban belé
 nevelt magatartás, hozzáállás, (nem) gondolkodás, apátia, passzivitás, „struccpolitika” továbbra is szerves része a mindennapoknak, holott ez már nem feltétele a boldogulásnak, nem létkérdés, és nem elvárt, kötelesség. Sőt! Normális társadalmakban pont az az elvárt, hogy az egyén aktívan vegyen részt a közösség életébe, avatkozzon bele a politika csinálok gyakorlatába, azaz alakítsa ö maga (is) a politikát (Arisztotelész – Zoon Politicon).

Ha megnézzük a mai társadalom szerkezetet, szinte minden tekintetben óriási különbségeket figyelhetünk meg.

Először is, az anyagi helyzet.

A közép rétek/osztály gyakorlatilag eltűnt.

Évek óta azt mutatják a statisztikák, hogy Magyarországon nő a szegények aránya, a leszakadók helyzete romlik, míg a gazdag elit, a felső decilis, anyagi helyzete javul, számuk azonban alacsony.

Vagyis: egyre több az alacsony keresetű (létminimum alatt élő) szegények aránya, szemben a gazdagok arányával, akik ugyan kevesen képviseltetik magukat, de vagyonuk annál nagyobb.

(Itt szögezném le, hogy nekem a gazdagokkal semmi bajom. Egészen odáig, amíg azért a vagyonért valóban megdolgoztak, tanultak, eredményesen kamatoztatják, szóval, amíg láthatóan valódi munka és tanulás áll mögötte. Ma Magyarországon nem ez tapasztalható.

Ma a gazdagok nem munkával, hanem a kapcsolatok (holdudvar) révén, rövid idő alatt, közpénzből (adófizetői forintok) nőttek nagyra).[1]

Gazdasági helyzetről már esett szó. Tehát nem piacképes a magyar ipar. Olcsó munkaerő vonzó egyes szereplők számára, de hosszú távon egyik félnek sem kifizetődő. Ezen az segítene, ha minél több embert kerülne be az oktatási rendszerbe, szerez magas fokú képzettséget, és helyezkedik el az adott szakterületen. A fizikai munka szerepe csökken. A hagyományos munkaszerkezet helyét felváltja a kreatív, innovatív, szellemi munka, illetve az ipart a szolgáltatás. Ebbe az új környezetbe kellene az országnak bekapcsolódnia. Azonban ez strukturális átalakítás nélkül nem megy. Erre hajlandóságot nem is lehet látni a kormány részéről, hiszen ezzel ellentétes irányba ható intézkedéseket hoz, de a polgárok oldaláról sem tapasztalható semmiféle fejlődés iránti igény.

 A társadalmi olló nem csak anyagi tekintetben nyílik egyre szélesebbre, hanem a generációk között is.

Vannak a még 1990 előtti időkben szocializálódtak, akikbe annyira beleívódott az állam paternalista és vezető szerepe, hogy képtelen a liberális, demokrácia szellemében élni, a kapitalizmusból profitálni, önállóvá és aktív közösségi szereplővé válni. A zsigeri elutasítás és utálat a másként/máshogy gondolkodók iránt, az irigység és önzőség, a harci szellem és ellenségkép meglétének létkérdése, olyan lelki attitűdöket eredményez, melyre a kormány jó érzékkel ráérzett és ráerősített, építette rá a politikáját.

Velük szemben van az új korosztály, akik már a demokratikus keretek között, liberális szemléletben, modern jegyek megléte mellett nőttek fel és lettek befolyásos szereplői a társadalomnak. Azonban a közéletben ők is passzívan vesznek részt, a politikával szemben elutasítóak, viszont ők már a versenyben, innovációban, szellemi munkában, magas hozzáadott értékben gondolkodnak, igazából a XXI. századi szellemben élnek.

Mégis, mi az oka annak, hogy ők is depolitikusak?

Ennek egyszerű, de több lehetséges válasza létezik.

Részint, mert a szülőktől, nagyszülőktől ezt látták, hallották.

Másrészt, számukra nem vonzó a politikai csatározások színtere.

A korrupcióval és a képviselt érdekekkel nem tudnak közösséget vállalni, számukra (számunka) a jelenlegi politika egésze olyan eszméket (?) vall, olyan célokat kíván megvalósítani, amelyek nem arra rányúlnak, amerre mi menni szeretnénk.

Ezek mind a múltba vezetnek, nem pedig a jövőbe. Továbbá a rövidtávú érdekek felülírnak mindent, ami a jövőre nézve lenne kifizetődő.

Így látható mi az lapvető ellentét a két generáció között.

Politikailag pedig az érzékelhető, hogy az idősebb nemzedéknek kedvez a jelenlegi irány. Ez pedig oda vezet, hogy a nyugathoz való felzárkózásunk álma, álom marad, az ország egyedül, örökös sereghajtóvá válik, és teljesen elszigeteli önmagát.

Természetesen a folyamat megállítható, visszafordítható, azonban ennek legnagyobb akadálya a társadalom megosztottsága, a szocializmusban és a modern korban szocializálódottak ellentéte, a politikai elit szemlélete és populizmusa, a programnélkülisége, és a vágya, hogy ő, egy személyben, örökösen, magának kisajátítva uralkodjon, megvalósítva mindazt, amit a 40 éves szocializmusból számára kimaradt.

Ahhoz, hogy ez ne így történjen, nem messiásra van szükség, nem összefogósdira, hanem arra, hogy vállalva a kockázatot, olyan tervcsomaggal kell előállni, ami reális, jövőbe mutató, hosszútávú, modern, trendeket követő és a köz érdekét szolgálja, illetve ideológiától mentes!

A miniszterelnök személye valójában másod, sőt, sokadlagos. A kulcs a hitelességben van!

2018-ig még van egy kevéske idő. Ez alatt meg kell alapozni (nem teremteni) a társadalom azon rétegét, akikben összpontosul egy olyan magyarság-kép, ami tovább gazdagítja Európa, és a világ galériájának tárlatát.

[1] http://www.magyardiplo.hu/szegenyseg-konferencia-cikkek-hu/267-rosszabbodo-szocialis-helyzet-es-a-kirekesztettseg-magyarorszagon-a-valsag-idszakaban-

http://www.magyardiplo.hu/kezdolap/1247-latlelet-a-magyarorszagi-szegenysegrl