Gyilkos hideg teszi még üresebbé és kopárabbá a reggelt. A föld fagyott, kemény. Nem fogad magába semmit. A kemény réteg, melyet az éjszaka folyamán magára vont, nem ereszti át a levegőt, nem engedi kibújni alóla a zöldellő növényt és azt, hogy az oxigént magába szívva tegye szebbé, töltse meg élettel a holt vidéket.

Valahol a távolban, a horizonton túl egy apró kis fényszerű jelenség látszik, amely hoz némi reményt a reménytelenség állapotába, csal egy kis mosolyt az éledező növények levelei közé. Ereje még csak kezdetleges, de már bontja a falat a föld felszínéről, utat nyit a virágnak a világ felé.

Az utcák kihaltak. Az utakat még nem használja senki. Az autók dübörgése még nem hallatszik. A járdákat nem uralják az emberek. Az üzletek is zárva vannak. A falu alszik.

Egy-egy kóbor állat élvezi a csendet és az ürességet, veszi birtokába az utcákat. Bolondosan cikáznak le s föl, jobbra és balra, egyik kerítésről a másik ablakba s mindenhova oda ugranak, ahonnan pár óra múltával elkergetik őket.

Az emberek szeme épp csak pislákol a takaró alól, a nap sugarai egyre beljebb hatolnak, élesebben láttatják magukat a határ alól. A virágok szirmaikat bontogatják, a lakók fokozatosan átveszik az irányítást az utcák, járdák és üzletek felett és a kis, nem rég még szabadon játszadozó állatsereg visszavonulót fúj, és immár a nap hátralevő részén a bokrok alatt megbújva várnak a Hold óvó- védő árnyára. 

Csendet felváltja a zaj, a moraj, az autók fékcsikorgatása, az emberek köszönése, ajtócsapkodás, rádió, tv, zene. A bénultságot a rohanás, a sötétséget a világos, az ürességet a tartalom.

A mókuskerék elindul. Forog, forog, szüntelenül, egyre gyorsabban és gyorsabban, gondolkodás nélkül csak pörög, magába olvasztva és egyé válva mindazzal az ingerrel, impulzussal, információval, amely éri, nem is foglalkozik vele, csak mohón lenyeli, nyeli, rágás nélkül.

A nap halad az égen, lassan, türelmesen, az emberek rohannak a földön, gyorsan és türelmetlenül, mintha nem lenne holnap, mintha az éj beálltával meghalnának és véget érne a missziójuk és nem lenne alkalom arra, hogy befejezzék vagy elkezdjék azt, amit kitűztek célul, feladatul maguk elé.

Beszélgetni nincs idő. Figyelni még annyira sincs. Foglalkozni a világgal, magunkkal, a társunkákkal? Arra már nem jut erő.

Aludni kell, hamar, még éjfél előtt ágyba kell lenni, szunnyadni pár órácskát, hogy majd a felkelő nap csöppnyi sugarával kelljünk. Legyen egy kis energia ahhoz, hogy a kereket beindítsuk és újra maximális sebességgel hajtsuk.

****

Gondolni, érezni, tolerálni, együttérezni, az a ráérő ember luxusa. Azé, aki nem észlel semmit a „való világból”, aki egy „burokban él” és nem tapasztalja azt a „kő kemény”, embertelen valóságot, melyben a „keményen dolgozó kisember” él. Ugyan is aki nem „végez termelő munkát” az nem is dolgozik. Az, aki nem állít elő produktumot, az nem teljesít. Vagyis, csak ők tapasztalnak? A fodrász, a kereskedő nem? Ők nem fáradnak el a nap végén? Az ügyintéző, az orvos, a menedzser vagy az újságíró nem érdemli meg azt, hogy elismerjék a munkáját? Nem termel, de szolgáltat. Olyat ad, amitől a kékgallérosnak jobb lesz, amitől nő a komfortérzetük, élhetőbb az életük.

Az, aki szomjas, csak ott tudja csillapítani minőségileg megfelelő folyadékkal az ez iránti igényét, ahol megfelelő forráshoz, megfelelő eszközök segítségével, tudatos mechanizmusokon át, célszerűen és eredményesen hozzá tud jutni.