Elsétáltunk a gyerekkel a játszótérre. Kicsit messze van tőlünk és valljuk be, nem egy biztonságosnak mondható környéken át vezet oda az út. Emiatt is ritkán fordul elő, hogy kimegyünk és az, hogy a gyerek találkozik ő korabeliekkel. Sajnos iskolába nem tudnám járatni, nem csak amiatt, hogy hosszú oda az út, kimerítő lenne számára, hanem azért is, mert nem tudnám kifizetni a tanszereket, illetve az egyéb járulékos eszközöket. Viszont azért sem erőltetem nagyon ezt az iskolázdósdit, mert szinte magam előtt látom azt, ahogy belép az iskolába, az osztályterembe, több tucat szempár megdöbbent tekintete szegeződik neki, ami egyszerre kelt benne félelmet, csalódást, és megdöbbenést. Szinte érzem a bőrömön, ahogy a gyermekemre tekintenek, ahogy végig néznek rajta a feje búbjától a cipőjéig.

Ahogy halad előre, egy üres padhoz az utolsó sorba, szemét a földnek szegezve, lassú léptekkel, feszülten, a könnyeivel küszködve….Hallom, ahogy azt gondolja, „haza akarok menni, nem akarok iskolába járni, anya gyere értem!” Meghasad a szívem, ha csak ez eszembe jut. Nem tudok neki olyan ruhákat, cipőt, játékokat venni, amik a többi gyereknek megvannak. Nem tudom őt külön órákra, szakkörökbe íratni, vagy fizetni egy-egy baráti szórakozását. Ezek nélkül pedig, kirekesztett lesz, magányos, megtört, lelki nyomorék. Durván hangzik, de az lesz. A gyerekek gonoszak, nagyon bántók, és durvák tudnak lenni. Ennyi erővel elvihetném a szomszéd utcába megveretni, azzal sem ártanék neki annyit, mintha beküldeném azok közé a vadkisemberek közé.

Mind a ketten dolgozunk a férjemmel. Ő három, én két műszakos munkarendbe. A gyerek főleg egyedül van itthon, gyakran egyedül is fekszik le. Mesét nem szoktunk neki olvasni. Tv-t nem néz, mert nincs benne semmi olyan, amit szívesen megnézne, rádiót nem hallgat, abban sem talál magának való műsort. Egyébként nagyon okos gyerek és szorgalmas. Sokat olvas, ír, és rajzol. A házi munkát is elvégzi. Nagy segítség ám nekem! Sőt! Itt a környéken az időseknek is sok hasznára van. Rendszeresen átjár hozzájuk és besegít nekik. Vizet visz be, fát hord be, takarít, a kertben dolgozgat. Persze könnyebb munkákat bíznak rá, hisz mindössze 11 éves és vaságyastól 40 kiló. Cserébe adnak neki meleg ételt, esetleg olyan holmit, játékot, amit az unokáik hagytak nála, és feltehetően már nem használják azokat.

Nagyon hálásak vagyunk nekik a férjemmel. Ha ők nem lennének, akkor új dolgokat szerintem évente legfeljebb egyszer kapna.

Szóval a játszótér. Ritkán járunk ide…oh, ezt már említettem. Talán ezért is éli meg úgy ezt a pillanatot, mintha a születésnapja volna (az is egyszer van egy évben). Nagyon lelkes, amikor mondom neki, hogy jövünk. Boldog olyankor, a szeme csak úgy ragyog, a mosolya pedig annyira magával ragadó. Látom rajta, hogy a lelke nyugodt és izgatott, a teste szinte repül. Már órákkal korábban ott ül a padon a kapu mellett és csak rám vár. Hiába mondom neki, hogy előbb meg kell várni az apját, ő mozdíthatatlan. Amint megpillantja az apját, kiált be az udvarba, hogy indulhatunk.

Tudja, a környék miatt nem merek egyedül a gyerekkel elindulni. Ha a földeken át jönnénk, az nagy kerülő volna és a tulajdonosoknak sem szeretnénk kárt okozni. Egy gyereket nem lehet visszafogni egy ilyen, számunkra kivételes alkalom kapcsán.

Itt, most elvan. Játszik. Kipróbál újból mindent.

Hogy nem zavar-e? (egyedül játszik) Dehogy nem. A szívem szakad meg a látványtól. Mindenki más csoportban játszik, nevetgél, és együtt örülnek a tavasznak, a friss levegőnek, a fáknak és a virágoknak, a pillangóknak és a verebeknek, a fűnek és a homoknak. Közösen alkotnak történeteket a bárányfelhők alakjáról, a kéklő égről, a ragyogó nap sugarairól. Ő meg magában ül, egyedül ebben a nagy homokozóban, elveszik benne, olyan nagy és benne a gyermekem olyan aprócska. Mikor átmegy hintázni, vagy a mászókára, hirtelen mindenki otthagyja azt és játékot vált. Ezt ő is érzékeli és tudja, hogy miatta van. Ilyenkor rám néz, nyel egy mélyet és játszik még egy kicsit. De már lassabban, óvatosabban, kedvetlenebbül, és fél szemét a többi gyereken tartja, figyeli, ők hogyan reagálnak egy-egy mozdulatára.

A szüleik? Hát, azok is elvannak. Egymással beszélgetnek, jól érzik magukat. Párszor szólnak a sajátjuknak, figyelmeztetik, hogy óvatosabban, vigyázzanak a ruháikra, meg ilyenek. Nem különösebben ügyelnek rájuk. Persze, nekik is kell egy kis kikapcsolódás, amit itt, egymás között meg is kapnak. A gyerekek meg tudnak magukra vigyázni és egymásra is. Nem kell őket a széltől is óvni. Mi lesz úgy belőlük?!

Így állunk.

Talán tavaly tavasszal voltunk itt legutóbb. Nyáron és ősszel sok a munka a földeken és a ház körül. Télen, meg ugye tél van. Így csak az ilyen tavaszi átmenetkor tudunk időt szakítani erre.

(Sírva fut a gyereke az anyjához. Kicsúfolták, mert lyukat volt a nadrágja)

Most mennünk kell, még vacsorát kell főznöm.

Ennyi elég is volt idénre, igaz? (kérdi a kislányt)

Igen, elég. Menjünk haza.

*****

 "Olyan sokat beszélünk mi, felnőttek arról, hogy mit gondolunk a világról. Pedig fontos, hogy azt is megtudjuk, mit gondolnak a gyerekek arról, amit a felnőttek tesznek a világgal és egymással.

A Helsinki Bizottságban gyerekeket kérdeztünk meg szegénységről, szabálysértésről, bűnről, büntetésről. Nagyon érdekes válaszokat kaptunk. Nézzétek meg, mit gondolnak a 6-10 éves gyerekek ezekről a fontos erkölcsi és jogi kérdésekről. Ők még tudják, a szabálysértő nem bűnöző.