Fontos a megerősítés. A támogatás, maga a tudata annak, hogy van valaki mögötted, aki szeret és biztat, ösztönöz, és akiről tudod, hogy tűzbe tenné érted a kezét. Olyasvalaki, aki szeret, feltétlenül. Elvonatkoztatva mindattól az emberi természetből adódó esendőségtől, amely, amelyekkel mindannyian rendelkezünk.

Egy anya ilyen. Nála jobban és őszintébb szeretetet senkitől nem kaphatsz. Ő az, aki mindig, minden körülmény között ott áll melletted, mögötted, támogat, bíztat, erővel tölt fel.

Az erő fontos abban az értelemben, hogy minden napra úgy tekints, mint egy új lehetőség. Ahhoz, hogy az élet adta feladatokat, kihívásokat megfelelően kezeld, bízvást teljesítsd.

Egy anyát semmi és senki nem pótolhatja. Távolsága úgy hat, mintha nem létezne, azonban létének tudata is mentálisan kielégítő, bár közel sem annyira, mintha fizikailag is kapcsolatban lennél vele.

A gyermeki lét az ő felfogásában soha nem szűnik meg legyen a gyermek akárhány éves.

Az ő számára mindig ’TE’ leszel az első, soha nem helyez téged a saját vagy más érdeke mögé.

Önzetlen, feltétlen, soha nem múló szeretete az emberi agy számára felfoghatatlan, értékelhetetlen, materiális formában meg nem jeleníthető.

Lelki, érzelmi megerősítésre mindannyiunknak szüksége van a kérdés csupán az, hogy ezt a milyen gyakorisággal igényeljük.

Az ’anyáról’, mint olyanról számtalan írás, vélemény forog a világban. Ahány ember, annyi megközelítés. Viszont az kétségtelen, hogy egy átfogó értékelés – ha beszélhetünk ilyenről – nem létezik.

Nagyon nehezen fogalmazom meg az érzéseimet, sokszor nem is teszem meg, illetve nem juttatom kifejezésre. Ezt mélységesen sajnálom, kiváltképp azért, mert emiatt nem tudom édesanyámnak a tudtára adni, hogy mennyire szeretem, mekkora hálával gondolok rá és így, az ország túloldalán még esélyem sincs rá.

Múlt hétvégén volt anyák napja. Erre a szent napra sem tudtam haza menni, ahogy az öcsém ballagásán sem tudtam részt venni. Kihagytam egy mérföldkövet jelentő állomást a testvérem életében, kihagytam egy újabb lehetőséget, hogy édesanyámat meglepjem egy csokor virággal – amit az ő kertjéből válogattam volna össze -, valamint azt, hogy mamámat, aki egyre betegebb szorosan átöleljem és kedves szavaimmal, melegséggel töltsem el a szívét, lelkét.

Nem tudom, mikor érek haza, lehet, majd csak visznek. (vizsgaidőszak vége = tanév vége = haza „költözés”).  

Nyílván, én választottam ezt a helyzetet, nem is ez okoz számomra gondot. Sőt! Hálás vagyok a szüleimnek, hogy tanulhatok! Nem is arról lenne szó, hogy rosszul érezném itt magam, vagy nem találnám a helyem, esetleg nem megy a suli! Épp ellenkezően! Soha jobban nem éreztem még magam, a tanulmányaim is eredményesen alakulnak, továbbá a terveim is rendre megvalósulnak.

Arról van pusztán szó, hogy mérhetetlenül szeretem, és rossz érzéssel tölt el az, hogy nem vagyok ott mellette, nem tudok segíteni neki, meghallgatni, támogatni, biztatni…..szeretni!

Most merőben nagy ellentmondásba keveredtem önön magammal. Ennek feloldása okán szögezem le, hogy szeretek itt élni, jól érzem magam, a szobatársaimat imádom, a suliért és a szakért rajongok, akárcsak az otthonomért, a családomért, a falumért (ami egy ideje már város).

Most (máskor sem!) nem panaszkodom vagy sajnáltatom magam, csak szükségesnek érzem leírni, így tudtára adni, hogy az ÉN anyukám, az én ’éccsanyukám’ számomra a legjobb, a legszebb, legértékesebb, Ő , egy személyben a LEG, aki mindent visz! ’Éccsapukámmal’ pedig olyan párost alkotnak, amit képtelenség lemásolni!

Hálás vagyok az életnek, Istennek –ki, miben hisz -, hogy nekik adta a kis lelkem, rájuk bízta az életem és ők, együtt megalkottak engem!