Téli fagyos reggelre ébredt a falu. A szél hidegen fúj, hangja szívbe tépő, a hóborította földekre friss fagyott eső zúdul.

Kinézve az ablakon, az ágy hívogató némasága erősebben hat, mint máskor, a lakás hűvős falai  depressziós állapotot idéznek elő és a kályhában a parázs haláltusája sem kedvez egy ígéretes nap kezdetének.

30 éve ébrednek együtt. 30 éve, minden hajnalt egymás fáradt, olykor fásult arcának látványával köszöntik, minden alkalommal ugyanaz az ember köszön jó reggelt. Egyforma szcenárió, egyforma mozdulatsor, egyforma gesztus.

Kávé, újság, puszi, munka. Majd este unalmas, ismétlődő beszámoló, fürdés, tv, alvás, hogy aztán másnap minden megismétlődjön.

Üres csevegések, egyforma történetek, monotonitásba révedő gyakorlatok, egyhangúság és mély csend, síkitó fájdalom.

Minden nap egyforma.

Sokadik este öregkorúk gyászosságában vacsora helyett felállnak és elindulnak. El a süvítő szélben, át a hózáporon, mélyen a jég alkotta falban, hogy aztán elérjék a célt: a temetőt.

A legtöbb helyen a halottak területe közvetlen egy templom mellett fekszik. Itt az Isten háza helyett csak egy korhadt, megfagyott fa áll. Jeges ágai gyilkos élességgel szúrnak a levegőbe, még sem okoznak kárt se embernek, se állatnak. Félelmetessége elüldöz mindent és mindenkit maga körül, szinte hó sem éri és a szél is elkerüli. A kóró tövében nincs semmi. Pusztaság, hideg, áttörhetetlenül kemény föld. Föld, mely az életet szimbolizálja, annak bölcsője és sírja, a táplálék és az, ami felemészt.

A hold fénye sem a fára vetül, hanem mellé, így észrevétlenné téve a halott növényt, amely árnya ily módon démonivá válik.

Az öregek leülnek egy sírköre, majd ránéznek a fejfára, bocsánatkérő, könnyes tekintettel ráborulnak, összekulcsolják kezüket, lehunyják szemüket és 30 év után soha többé fel nem ébrednek.