Magas a léc, kislány

Soha nem volt gondom a testnevelés órákkal. Minden gyakorlatot kiválóan megtudtam csinálni. Na, jó azért még sem mindent, kötélre mászni például a mai napig sem tudok. Viszont szerettem a szekrényugrást meg a bordásfalon végezhető gyakorlatokat. Amit nagyon nem állhattam, az a gerenda. Általában meg sem csináltam, mert az olyan „lányos” meg amúgy sem akartam balerina lenni. Ja, meg még a tollas. Na, az is olyan „lányos”. Én meg nem szeretem a könnyített gyakorlatokat, inkább a fiúkkal voltam az órán. Ezért volt is nézeteltérésem a tanárral. Egyszer meg is akart buktatni, de szegényemnek nem jött össze!

Nos, a magasugrás. Nem volt vele bajom igazából, leszámítva, hogy ritkán tudtam megugrani a magasra tett lécet. Akkor az elvárást a tanár támasztotta elém, ma már én húzóm meg a szintet.

Mint mindig, most is erőmön felül teljesítek, illetve próbálok teljesíteni. A lécet olyan magasra tettem mind magammal mind a környezetemmel szemben, hogy azt szinte lehetetlen nem leverni, esélytelen azt átugrani.

Állandó harc a megfelelésért, az elismerésért, azért, hogy legyek valaki, és kitörölni azt az elgondolást, hogy én ostoba vagyok, reménytelen. Nincs mit tenni, csak belátni és elfogadni, hogy ez van.

Az életem ismét vakvágányra került, ismét kiderült, hogy pályát tévesztettem. De nem csüggedek! Ilyen az én formám, majd csak lesz valahogy. Nem idegesítem magam miatta, már nem! Minek?

Most már csak ott tartok, hogy verem a fejem a falba, amiatt, hogy anno én voltam a leggyorsabb…