A hétvégékben azt nem szeretem, hogy nincs semmi friss hír. Mintha ha a pénteki munkaidő lejártával megállna az élet. Se egy bejelentés, se egy érdekes riport, csak az ismétlések és a teljesen érdektelen műsorok sugárzása, amelyek csak az adásidő kitöltésére alkalmasak. Mert, hogy a kutya se nézi őket, abban egészen biztos vagyok. Az online sajtó sem tud érdemi cikkekkel szolgálni, miről is tudna, mikor MEG ÁLLT AZ ÉLET!

No, de engem nem kell félteni hétvégén sem, az információ éhségem ennek ellenére is ki tudom elégíteni. Miután átrágtam magam a napi eseményeken és megnéztem minden olyan műsor ismétlését, amiről lemaradtam – mert ugye iskolába is járni kell, meg tanulni sem árt –bele vetem magam a blogok rengetegébe. Általában találok is olyat, ami felkelti az érdeklődésem, esetleg még el is gondolkodtat, ami ritka, mert a legtöbb iromány nem mond semmi újat. Bár ez a „legújabb kutatási eredmények”-ről is elmondható.

Ma például arról olvastam egy cikket, hogy egy felmérés szerint, nem csak, hogy fogy a népességünk, hanem még magányosabbak is vagyunk, mint korábban. Kérdem én, ezzel mondtak bárkinek is valami újat? Kétlem. Aki nyitott szemmel jár, az pontosan látja ezt. Bár az is lehet, hogy látja ugyan, de nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget. Ez is ékes bizonyítéka annak, hogy magányosak vagyunk Magunkba fordultunk, nem látjuk a másikat, főleg nem érezzük. Ha végig megyünk az utcán és nézzük is a körülöttünk levőket, láthatjuk, hogy az emberek zöme egyedül közlekedik. Egyedül, lehajtott fejjel, zárt testtartással. Ritkán kell megosztani a járdát egy párocskával, uram bocsá’ egy családdal. Gyakran hallani arról is, hogy csökken a házasodni szándékozók száma, a gyerkőcöt vállalóké. De az is sűrűbben fordul elő, akár a szűk környezetünkben körülnézve, hogy több az egyke, több az egyedül álló szülő, vagy a házasság nélkül együtt élők. Bár ezek mind általánosítások. Amit én igazából nem preferálok. Van, ahol be kell zárni egy óvodát a gyerek hiány okán, máshol viszont annyi gyerek van, hogy nem tudnak mindnek helyet biztosítani.

Persze ez nem csak társadalmi megítélés kérdése, mármint a gyerekvállalás, a család, hanem pénz, és egyéni szemlélet és ambíció is. Itt kellene megemlíteni azt a nagyon intelligens honatyát, aki ebben hónapban olyan ékesen szólt rólunk, nőkről. De nem teszem! Nem népszerűsítem.

Kérdés továbbra is az, hogy miért magányosodunk el? Miért szigeteljük el magunkat másoktól? Miért nem adunk esélyt annak, akit esetleg érdekelnénk? Miért nem tudunk örülni, mosolyogni és egyszerűen csak élvezni az életet? ( Densia :)  )

Az nem válasz, hogy a vérünkben van a depresszió és az elszigetelődés.

A választ sajnos én sem tudom, így a megoldásra sem tudok alternatívát nyújtani, kiváltképp, mert én is „igazi magyar depressziós” vagyok.  Bár talán annyiban más, mint az átlag (de nem szeretem ezt a szót), hogy már nem foglalkozom a sanyarú helyzetemmel, hanem igyekszem ebből kihozni a legjobbat. Ez teljesen olyan, mint gazdasági válság. Megszorításokkal, vagyis sanyargatással, nem érünk el semmit, csak még jobban elrontunk mindent. Befektetni, kockáztatni, társulni, és mindenekelőtt bízni mind a másikban, mind pedig magunkban. Valamint, soha ne felejtsünk el mosolyogni, mert ezt másképp nem lehet túl élni!

Rövid az élet, ne hagyjuk elsiklani a fejünk fölött.

Én biztos vagyok abban, hogy senki nem akarja azt a kérdést feltenni magának az utolsó óráiban, hogy: „mi lett volna ha…?”