Már egy és negyed éve főiskolás vagyok, de ez az első szemeszter, amikor igazi „egyetemista életet” élek. Itt nem arra gondolok, hogy orrba-szájba bulizok, partiról partira járok és nincs egy józan pillanatom sem. Nem! Ez az életforma áll tőlem a legtávolabb.

Amire gondolok az az, hogy hajnalig tanulok. Eddig letudtam hétvégén az ismeretek elsajátítását és elég is volt és még ösztöndíjat is kaptam. Jelen esetben azonban ez nem elég. Alig van olyan nap, hogy ne másnap hajtsam álomra a fejem és akkor is már reggel hétkor felébredek, egy órával az előadás előtt az iskolában vagyok és az arra kapható csoporttárssal folytatok érdemi eszmefuttatást társadalmunk jelen és jövőbeni helyzetéről, kilátásairól. Nagyon jók ezek a kis diskurzusok. Sok nézőpontból vizsgáljuk a helyzetet, de mindig ugyanoda lyukadunk ki: „Ez az út a katasztrófa felé visz bennünket, oda, ahol senki nem lesz hajlandó velünk párbeszédet folytatni „ stb.

Úgy gondolom, ezt nem szükséges kifejtenem, hiszen akit érdekel a politika és a gazdaság, a társadalmunk helyzete, az amúgy is tudja, akit meg nem, annak teljesen feleslegesen ecsetelném, úgy sem érdekli /érti azt, miről beszélek.

A tavalyi évtől abban is eltér az idei, hogy új szobába kerültem, teljesen más habitusú lakótársakhoz. Ők leírhatatlanul jó fejek, kedvesek, nyugisak, „tanulósok”, és hasonló kaliberűek, mint én. Nagyon jól kijövünk, nem rekesztenek ki, sőt bevonnak az itteni életükbe. Kölcsönösen számíthatunk a másikra, legyen szó bármiről, és ami még különösen szokatlan, hogy a helyem (az ágyam) nem a szoba valamelyik szélén helyezkedik el, hanem középen. Mindez jelzi azt, hogy valóban nem akarnak kizárni és nem is teszik.

Ami a lelkemet illeti - fent említettek okán, kijelenthetem, hogy a lelkem köszöni szépen, jól van! Többek is észrevették rajtam, hogy mintha kicseréltek volna. Többet mosolygok, bekapcsolódom a társasági életbe, barátkozom, beszélgetek, és jól érzik magukat velem, ahogy én is a bőrömben. Bár a kilók nem kúsznak, de igyekszem ezen a szemléltemen is változtatni (máson nem!), és a gondolataimat nem arra szűkíteni, hogy ha eszem meghízom, hanem arra átprogramozni „ha eszel, több energiád lesz, amiből egyenes arányban következik, hogy a teljesítményed is javulni fog!”-

Egyébként szép kis félévbe kezdtem, húzós lesz, de teljesíteni fogom, más jelenleg nem érdekel és nem is akarom, hogy érdekeljen. Karrierista vagyok, szigorú menetrenddel, amibe jelenleg a tanuláson kívül semmi sem fér bele, és ha akarnám, se tudnám ezt megváltoztatni. De miért is akarnám?