Az emberek jönnek, mennek, autók lepik el az utakat, fák nőnek ki a földből, madarak repdesnek a levegőben. A téren árválkodik egy hatalmas fa, terebélyes koronával, melyre méltón büszke lehet, félve vigyázhat. A szél nem jár, a levegő pang, a nap viszont minden erejével tüzel, égetve mindent, mit csak ér. Ám egy ifjú szellő fellázad és kitör a nap karjainak fogságából, de ereje csak egy zöldellő, tökéletes levél meglebegtetésére elegendő. Társai mozdulatlanok, mereven figyelik a többiek reakcióit, majd jön egy nagyobb légtömeg, mely megrázza az egész növényt ezzel enyhülést hozva a kínzó melegben.

Szaporodik a nép a buszmegállóban, feszülten nézik a csuklójukat átfogó órát, egyre ingerültebbé válnak, és csak ismételgetik: „már 45 percet késik, nem érek oda!”. De hova is? A pláza nem zár be egy órakor, sem a bank, sem a kocsma, sem a butik. Elnézve őket, egyik sem úgy fest, mintha időponthoz lenne kötve. Azok az emberek, vagy már elmentek, vagy nem a tömegközlekedést használják. Ők mind ráérős, mobil, laza emberek, akiknek - nyilvánvalóan - azon kívül, hogy másnap mit vegyenek fel, vagy hol igyák le magukat a teljes tudatlanság állapotáig, nincs.

Állok köztük, és bevallom, magam is kezdek kissé idegessé válni, de csak azért, mert utálok várni. Nem szeretek tétlen állapotban csak úgy „lenni”. De mire az alfából elindult volna a vérnyomásom, begurult a várva várt jármű. Természetesen mindenki elkezdett tolongani, mintha 10 embernek nem lenne elég ülő hely egy full üres buszon. Mikor végre megszűnt a tolongás én is felszálltam, megvettem a jegyem és minő meglepő, volt helyem és nem is a sofőr mögötti sorban, mert ott nem szeretek ülni, szóval feleslegesen léptem volna pár ember praclijára.

Végállomásra érve már tényleg megtelt a busz, szóval alig vártam már, hogy leszállhassak, földet érjen a lábam, mert attól a rengeteg embertől már tényleg a frász kerülgetett. Nem mintha a megállóban csak lézengtek volna, sőt! Mint valami gyűjtő hely, de hát egy központi megálló, valóban az, bárhonnan is nézzük.

Miközben a haladtam a célom irányába, úgy éreztem, mintha nem is lennék. Mintha csak egy szellem volnék, akit senki nem lát, senki nem vesz észre és csak úgy le lehet tarolni vékonyka, magas testem, anélkül, hogy odadobna egy „bocs” szócskát. Ugyan messze nem éri el ez a kis eset az ingerküszöböm, de azért megközelíti.

Kívülálló vagyok, kívülről szemlélem a körülöttem zajló eseményeket, az embereket, a természetet, némán, mozdulatlan, rezzenéstelen arccal. Mindent úgy reagálok le, mintha – még ha van is- semmi közöm nem lenne hozzá. Érzelem mentessen, kritikusan és kíméletet nem ismerve értékelem mindazt, ami körülvesz.

Azt eddig erősen toleráltam, hogy a „barátok” és más számomra érdektelen ember akart változtatni rajtam, hogy elítéltek, a lelkemben vájkáltak és szabadon szúrhattak, rúghattak, bánthattak, de azt, hogy már a családomnak sem vagyok jó, azt már nem tudom lenyelni. Eddig nem okozott gondot az amilyen vagyok minden lelki bajommal együtt, sem semmi, ami hátrányt jelentene számomra, de most, nyári zápor hirtelenségével és váratlanságával be üt, mindent visz, de szivárványt nem hagy maga után, csak letarolt, elvert növényzetet, melyektől már nem várhatunk semmit…