Lufi. Puff, kibukkant. A gyerek sír, üvölt, követelődzik, rázza az anyja szoknyáját, hogy vegyen neki másikat. Egy másik gyerek meg nézi, nézi, és nem érti. Megkérdezi az anyukáját, hogy miért sír a kisfiú. Az anyuka rá néz, elmosolyodik, és azt mondja: sír, mert fáj neki a lufi halála.

Nyílván egy anyuka nem mondhat ilyet, legalábbis nem igen mernek beszélni a halálról, addig, amíg nem muszáj. Ez olyan, mint a szexuális felvilágosítás. Húzzák, halasszák, aztán mikor az élet megelőzi őket, akkor meg kapkodnak és egymásra mutogatnak.

Születés-halálozás körkörösen váltják egymást. Azt mondják, annyi ember él a földön, ahány csillag van az égen, és amikor lehullik egy, akkor meghal valaki. Ha ez igaz is lenne, akkor elég morbid, hogy vannak, akik a csillaghullásban gyönyörködnek, kvázi, az emberi halálának örülnek.

Sokan és régóta firtatják, hogy mi lehet a „túl világon”. Mi vár ránk, ha meghalunk. Örök boldogság, ahogy a Biblia tanítja? Vagy szenvedés? Netán semmi? Személy szerint utóbbiban reménykedem. A semmiben lehet a legjobban elfelejteni a Földi létet, az élményeket, az embereket.

Egy nap, számtalan inger ér, rengetek információ, és még több szempár tekintete suhan át rajtad. Persze, aki a négy fal mögött kuksol, és várja sült galambot, azt nem. De ezt a fajta életformát én nem is tekintem életnek. Az nem az, ha egész nap kisem mozdul valaki, sőt még a függönyt sem húzza el, nem kockáztatja, hogy valaki még véletlenül is belásson, még ha a 10. emeleten lakik is. Ez nem élet. Ez vegetálás. Lelki börtön, öngyilkosság.

Hajlamosak az ilyet elítélni, tudatlanul pálcát törni a feje felett. Előre ítélkeznek sokan, pedig ha tudnák az okát, lehet, inkább segítenének, sem mint hogy ócsárolják.

Például egy depressziós „kedvelt” kuckója a magány börtöne, a sötét szoba, a csend, és némi éles tárgy, mellyel eléri, hogy a fizikai fájdalma erősebb legyen, mint a lelki, azzal elnyomva azt, amit nem tud.

Legszívesebben megszabadulna mindentől, ami egyértelművé teszi számára, hogy rossz úton jár, hogy nem a helyes megoldást választotta, ill azt, hogy egy nulla, egy olyan valami, ami egy fabatkát sem ér, egy ostoba, buta, rémes lény, még embernek sem mondható, egy roncs, egy rothadt alma. Egy senki!

Nos, ez vagyok én…………