Ha van olyan testvérpár, akik homlokegyenest az ellentétei egymásnak, nos, azok mi vagyunk. Nővérem az élet minden területén másként cselekszik, mint én tenném. Néha az az érzésem, hogy direkt csinálja, de nem, ő ilyen!

Minap egy számára kényes kérdést feszegettem, melyre meglepő módón válaszolt is, és szép kis beszélgetés kerekedett ki belőle. Jelenleg van neki barátja, akit nyilvánvalóan nem szeret. Ezt mindenki látja és tudja, és senki nem érti, hogy akkor tulajdonképpen miért is van vele. Anya hiába kérdezi, neki nem reagál. Apa meg nem is törődik vele, legalábbis ezt a látszatot kelti, de ő is nagyon jól tudja, hogy itt nincs minden rendben.

Szóval, rákérdeztem, hogy miért nem vet véget ennek, hiszen jobb egyedül, mint egy rossz kapcsolatban. Erre a válasza: „négy évig éltem párkapcsolatban!”. Ebben van némi igazság, hiszen valóban hosszú ideig volt együtt valakivel, akit nagyon szeretett, aki tényleg elviselte minden bogarát, minden hisztijét, aki önmagáért szerette. A maga tökéletlen valójában volt tökéletes valakinek. Érthető, hogy nehezen teszi túl magát rajta.

Nővérem kapcsolatfüggő. Muszáj, hogy legyen barátja, még ha nem is szereti, de kell neki, mert a nélkül nem érzi magát egésznek, fontosnak, nőnek.

Ellenben én, pont hogy a magány megszállottja vagyok, talán ezért sem érezhetem át azt, ami a lelkében zajlik. Meg persze azért sem, mert még soha nem voltam kapcsolatban. Az „egyedülálló” az életformám. Igaz, olykor rám jön valami kórság, és én is szükségesnek érzem, hogy legyen valakim, aki kiegészít, de ez, ahogy jön, úgy el is megy, mert rájövök, hogy nem érdemlem meg. Nem rendelkezem semmi olyan tulajdonsággal, erénnyel, amely valaki számára vonzóvá tenne, aki elégedett lenne velem, megkockáztatva, büszke lenne rám.

Nővérem viszont nem csak szép, de okos is, talpra esett, bátor, szókimondó, nyílt (bár a zárkózottság jelei nála is észlelhetők), szóval ő igazi nő, akivel bárki bátran mutatkozhat, vagy csak akivel az ágyát megoszthatja. Mindig is büszke voltam rá, és meg kell valljam irigy is. Mindig túl akartam teljesíteni, de soha nem jött össze. Ő mindig jobb volt és jobb is lesz nálam, hiszen minden jó melyet a családtól örökölhettünk, benne lakozik.

Valószínű, azért mert ő megérdemli, én meg nem. De sebaj! Örülök, ha boldog, és bízom benne, hogy előbb- utóbb, de visszatér hozzá az a szerelem, amelyet Székesfehérváron hagyott.