Február 14-én jöttem el otthonról, hóban, hidegben, sötétben, busszal. Április 6-án megyek haza, napsütésben, melegben, világosban, feltehetően autóval.

Mintha évtizedek óta nem lettem volna otthon. Úgy fog hatni, mintha egy megvénült vándor térne vissza a biztos, meleg családi fészekbe, ráncosan, meggyötörten, fáradtan. És sokban nem is tér el az igazságtól, mert a ráncokat leszámítva minden állítás helyén való.

Egyre melegebbek a napok, rövidebbek az éjszakák, hangosabb az élet. Nem szeretem. Az egyetlen napszak, melyet minden reggel vágyakozva várok, kevesebb. Nem mintha olyan jó alvó lennék, de legalább este nem találom szembe magam a tükörképemmel, magával az élettel. Egyetlen hosszabb idő, mikor csend van (már-amikor), nyugalom és sötét.

Szeretek sötétben lenni. Néha csak ücsörögni, a világító Holdat nézni, a csillagokban gyönyörködni, vagy csak a plafont bámulni. Már az álmatlan forgolódást is kezdem megkedvelni, hiszen nem tehetek nagyon mást.

Egy idő után már a madárcsicsergés is bosszant, a nap gyilkos sugarairól nem is beszélve.

A kéklő égen úszkáló fehér foltok hiánya is azt a képzetet kelti, hogy egy jó ideig nem lesz haragos a boltozat, azt, hogy nem fogja tiltani a napnak, hogy beragyogja. Ez elszomorító.

Bár, mikor belém üt egy furcsa érzés, nagyon is tudok örülni a melegnek, a bárányfelhők létezésének, magának a tavasznak. De ez ritka!

Sokszor elgondolkodom, hogy tulajdonképpen én minek is tudok örülni? Mit is szeretek? Választ nem találok, ill igen, attól függ, hogy épp milyen hangulatban talál a kérdés. Vicces mikor vitatkozom magammal, vagy épp a „másik énemmel” vitatok meg egy témát. Egyik gondolattal ütöm a másikat.  Tényleg nagyon szórakoztató.

Most, hogy érzem a jó időt, ill. azt, hogy már csak 10 nap és otthon leszek, egyre labilisabb vagyok. Hol várom, hol átkozom az idő teltét, van, hogy azonnal mennék, van, hogy soha.

Hogy ne gubbasszak a koliba, sőt, már a suliba menéskor is úgy kell megerőszakolnom magam, hogy mozduljak már ki. Nem tudom, mi van velem, vagy mi nincs, de nagyon idegesítő. Pillanatok tört része alatt változik bennem minden. Két véglet, szélsőségek között ingázom, sehol nem tudok megállapodni, még rövidtávon sem.

Azt mondták, különleges vagyok, nem átlagos. Ezt eddig is tudtam. Átlagon felüli nehéz eset, átlagon felüli titokzatossággal és zárkózottsággal. Szerintem, még Napóleonnak sem menne az én országom meghódítása. Még nekem sem megy…