Mindenkinek van egy álma (az enyém te lettél :) ). Hiába mondják azt, hogy az „álmok az élet megrontói”, mégis ezek éltetnek bennünket. Álmok, melyek egyben célok, legyenek bármilyen elérhetetlenek is. Hajlamosak vagyunk a csillagokat is lekívánni az égről, mértéktelenül, erőnkön felül kívánni, és nem látjuk be, hogy igazából mindaz, amink van, magunknak köszönhető, hogy a csillagokért tenni is kell, nem csak akarni. Akarattal sok minden elérhető, de minden nem. Az álmok, legyenek bármilyen nagyok is, megvalósíthatók, hiszen lehetetlen nem létezik. Ehhez nem kell más, mint kemény munka, kellő kitartás és soha nem múló szenvedély.

Szenvedély, mely mindent éltet. Szenvedély, mely tűzben tart, az életed élettel tölti meg, tartalmat ad neki, és örömet okoz.

Az én álmom mindig változik, de alapvetően az, ami minden embernek, hogy (amit már nem egyszer leírtam) boldog legyek. Az ehhez vezető út nagyon rögös, de ez teszi értékessé, azzá, hogy törekedjek a megőrzésére és méltóképen tudjam értékelni. De előbb meg kellene szereznem.

Azt mondják, hogy nem engedek magamhoz közel senkit, nem hagyom, hogy megismerjenek. Ez mind igaz. De! Én közel engednék magamhoz embereket, ha lenne kit, hagynám, hogy megismerjenek, de nem tudom, szeretném-e. Nem magam miatt, sokkal inkább a másik fél miatt, mert félek, hogy amit/akit megismerne, az nem tetszene neki, ill. hogy nem azt találja, amit gondolt, hogy talál. Nem szeretnék senkinek fájdalmat, csalódást okozni, épp elég, hogy magamnak teremtek rossz közérzetet, elég, hogy a saját mércém nem tudom átugrani. Ez egyfajta védekezés is, ami hülyeség, hisz’ aki nem kockáztat, az nem is nyerhet, az egész életében csak vegetál, megfosztva magát mindenfajta örömforrástól, sikerélménytől, magától az élettől. Mindezek feláldozása megéri a törvényszerű csalódások elkerülését? Nem kell tragédiát csinálni egy-két pofonból, hiszen ezektől leszünk erősebbek, kitartóbbak, életre valók. Ez újfent a „bagoly mondja verébnek” szituáció. Könnyű beszélni, ontani magamból az okosságokat, gyártani a jobbnál jobb alapvető elméleteket, de mi értelmük, milyen alapon próbálok segíteni, ha magamon sem tudok. Itt kezdődik az alapvető hibám! Ha magamon sem tudok változtatni, ha a fejemben képződő elveket nem tudom átültetni a gyakorlatba, nincs értelme az egésznek! A folytonos önmarcangolás, az állandó önkritika, mind-mind hiábavaló, időpocsékolás, felesleges erőkifejtés, energiapazarlás.

Ahogy már írtam, érdekel a politika, az aktuális hírek. Ha netalántán arra vetemedek, hogy bekapcsoljam a dobozt, melyben idiótábbnál idiótább emberek égetik magukat, akkor is csak a híradásokat, a politikai jellegű műsorokat nézem. Neten is inkább a gazdasági orgánumokat bújom, a bulvár nem az én érdeklődési köröm tagja. Nos, mostanában mindig iszonyatosan kétségbe esem, megijesztenek a hírek. Nem elég, hogy magamat hozom kilátástalan helyzetbe nonstop, de még az aktualitások is ennek kedveznek. Akkor miért olvasom? Ez egyszerű! Mert elégedettséggel tölt el a tájékozottság, az, hogy ezzel is tanulok, hogy „képben vagyok”. Valamit valamiért. De ezt a mondatot akár ráhúzhatnánk mindenre, az élet egészére is.

Igazából, belegondolva, mindenhol és mindenben elég vakmerő vagyok, gondolkodás nélkül ugrom bele elképesztőbbnél elképesztőbb helyzetekbe, átgondolatlanul. Talán pont az e területekből hiányzó óvatosságot a kapcsolatok terén valósítom meg. Szélsőséges mivoltomból eredően, néhol túlzottan, másutt pedig semennyire nem vagyok körültekintő. És pont ott vagyok negatív, ahol pozitívnak kellene lennem és fordítva. De ettől vagyok én, ettől vagyok eredeti! :)