Napok óta foglalkoztat ez a mondat. Gyakran le-leírom, hátha tudok köré formálni egy gondolatmenetet. Mikor akad egy szabad percem, bele helyezem magam az „öreg” szerepébe és megállok, igaz nem az „iratszekrény előtt” hanem a kályha mellett, rendkívüli fagyosságom okán. Megállok, elnézek a távolba, próbálok a hóval borította épületek mögé látni, látni valamit, amit addig nem vehettem észre.

Ugyan ilyet nem találok, de a képzeletem szárnyra kap és megelevenedik előttem, olyannyira, hogy szinte a bőrömön érzem mindazt, amit látok, mindazt, amit látni, átélni és érezni akarok.

Azzal, hogy mik ezek, nem kívánok senkit untatni, dehogy őszinte legyek, ha akarnám, sem tudnám részletekbe menően megfogalmazni vagy akárcsak nagy vonalakban leírni.

Majd hirtelen magamhoz térek, ismét a zord valóságot találom magam körül, ill én vagyok a zord valóságban. Egy csepp az óceánban, mely óriási és rengeteg csepp adja össze, melyeket mind, soha nem ismerhetünk meg. Nem csak hogy mind nem, de egy cseppjét sem. Hisz annyira eltérőek vagyunk (hál’ Istennek), szinte még önmagunk számára is ismeretlenek.

Eszembe jut, hogy egy hét múlva már nem itthon leszek, hanem az ország másik végében, vissza a kötelezettségek és a magány világába, ismét a tétlenség, a szeretetlenség érzésével. Itthon annyiban jobb, hogy mindig van mit tennem, mindig van elfoglaltságom és érzem, hogy fontos vagyok és szükség van rám, hiszen anyunak rengeteget segítek, mindent megcsinálok helyette, így ő a munkából hazatérve, nem kap szívinfarktust a mosogató telítettsége láttán, nem esik orra a szoba közepén ledobott cipőben, nem lesz rosszul a lakás áporodott szagától, nem kell fát behordania, főznie stb. szóval igazából lazíthat. Ott, semmi dolgom. Ami egy részből jó, de nekem nem. Kielégítőbb lenne a kellemeset a hasznossal összekötni, a két helyszínt egyé forrasztani, akkor mindenki jól jár. Anya sem lesz idegbeteg és én is elfáradok fizikailag is. No, de én akartam ilyen messze menni, én akartam olyan szakra menni, amit a környéken nem oktatnak, és hát valljuk meg inkább Szeged, mint Pest vagy Debrecen, vagy még távolabbi betontömeg. Szegeden legalább süt a nap, a természet karnyújtásnyira van az embertől és mind a testnek mind a léleknek felüdülést ad. Igaz, ez nem mondható el a jelen helyzetre, de hát tél van, nem lenne természetes a nyárias idő.

Tél. Hó. Hideg. Fagy. Közlekedési problémák tornyosulása. Aki nem tudná, ez jellemző a télre. Utóbbi különösen, de „fel vagyunk készülve!”, ja, persze… (jelentős mennyiségű gúnnyal és iróniával értendő)

Szegedi létemet a következő mondat tökéletesen illusztrálja: „Az öreg az iratszekrény előtt ült, és nem csinált semmit”*…

De nem panaszkodom, sőt! Csak ne lenne ilyen hideg :S.  Nos, erre a mondatra nincs jogom, mivel vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben élők, akik egész nap fáznak, nem csak arra a kis időre, amire én kimegyek. Akiknek nincs tüzelőjük, vagy ne adj isten, tető a fejük fölött. Nekem nem áll jogomban sem kérni, sem panaszkodni, sem tenni bármi negatív kritikát az életemmel kapcsolatban. Nincs, mert igazából mindenem megvan. Van családom, van hol laknom, tanulhatok, nincs adósságunk, tartozásunk, és a hó végét legrosszabb esetben is nullszaldósan tudjuk zárni. Azt gondolom, kevés ilyen család van ma az országban. Büszke is vagyok a szüleimre, hogy a legnehezebb helyzetben, a legrosszabb szituációban is együtt megoldanak mindent anélkül, hogy abból valakinek kára, vesztesége keletkezne, anélkül, hogy a családnak valamilyen sérelme lenne. Sokszor nem is értem, honnan van bennük ennyi erő, kitartás és bátorság, de nincs is jelentősége, mert ők az én szüleim, legyenek bármilyen nehéz természetűek is!

*Kertész Imre: A kudarc