Három hét múlva megyek haza. Kissé kacifántos útvonalon, de végeredményben hamarabb otthon leszek, mintha az egyszerűbb utat választanám.

Elég vegyes időszakot élek. Sulival gond nincs, ZH-k tömkelege áll előttem, de igyekszem magamból a legjobbat kihozni.

Társasági életet nem élek, új barátaim sincsenek és pasi fronton is csend honol.

Kollégium katasztrofális! Egyik szobatársam azzal vádol. hogy lopom a cuccait, pedig nem teszem. De most nem mondhatom meg, hogy ki lop, hisz az illetővel jóban van, testvérként szereti. Így hagyom, hogy rám gondoljon. Végülis én vagyok az új, az ismeretlen, az, aki hétvégén is benn van (az nem fontos, hogy az illető is gyakran marad itt).

Közép suliban is mindig én voltam a közutálat tárgya, szóval ez sem jelent újdonságot számomra. Akkor, ott általában azért, mert az egyik lány épp úgy kelt fel, hogy ’na, akkor ma és az egész héten utáljuk engem’.  Szerintem különösebb oka nem lehetett, csak valahogy magára akarta terelni a figyelmet.

Vagy volt még egy csaj, akit nagyon jó, legjobb barátnőmnek tartottam éveken át, egészen odáig, hogy besokalltam az üres ígéreteivel és a hazugságaival. Miatta is sok sarat kaptam az arcomba. Azért nem kellemes úgy iskolába járni, hogy állandóan úgy szólítanak, hogy ’ csúnya én’.  Ez tartott kb egy évig.

Most, ugyan ezt nem hallom, de érzem és látom a gyilkos tekinteteket, azt, hogy legszívesebben kirakná a szűröm. Nagyon bánt, mert alaptalan és nagyon jó fejnek tartom. Én igyekszem jó viszonyban lenni mindenkivel, ami már csak azért is nagy tett, mert rendkívül nehezen teremtek kapcsolatot és nyitok mások felé.

Igen, utálom, hogy engem vádol, bánt, hogy legszívesebben a szemem kaparná ki, de most komolyan, mit tudjak tenni? Minden ellenem szól és a szavam ezek mellett fabatkát sem ér.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt is megélem!

A rosszat mágnesként vonzom, a jót miért taszítom? Miért nem ér engem is végre valami jó, valami örömteli?

Nyitott vagyok én mindenre, nem akadályozok semmit, mégis a jó csak nem akar jönni.

Azt hittem, ha végre ott leszek, ahová vágyom, ha végre azt tanulom, amit szeretek, ha végre eljövök otthonról, jobb életem lesz. De be kell látnom, hogy bárhol is vagyok, bármit is teszek, nekem jót nem ad az élet. De MIÉRT?

Mi a fene ütött a sorsba? Miért utál ennyire? Miért nem kegyelmez? Mit ártottam a világnak, hogy így büntetnek az égiek, vagy tudom is én ki irányít a színfalak mögött, de őszintén nem is érdekel! Csak az okát tudnám, hogy kijavíthassam. Csak a miértre kapnék választ, hogy változtatni tudjak rajta!

De nem tudom! Nem értem! És ez rohadtul idegesít!

 Mondok én valamit: NEM IS ÉRDEKEL! Semmi! Teszek én a világra, a boldogságra, a magányra, magára az életre!

Ha ezt akarja, hát legyen. Élek, egyedül, kötelezettségekkel teleaggatva, semmi szórakozás és lazítás! Tanulok, dolgozok és meghalok!

Ennyi lesz a történet!