Tegnap előtt végére értem a Veronika meg akar halni című Paulo Coelho által írt könyvnek. Nem volt számomra ismeretlen író, hisz olvastam tőle már a, A fény harcosának kézikönyve című alkotást. Utóbbit a 21-dik születésnapomra kaptam a magyar tanáromtól.

Mindkettőben magamra ismertem, bár a ’kézikönyv’ mindenkire érvényes, legalábbis azokra, akik érzékenyebbek az átlagnál.

Veronikában és bennem az a közös, hogy mindketten meg akarunk halni. Mindketten szürkének és egyhangúnak találjuk az életünket, nem éljük meg a pillanatok varázsát és mindketten keresünk valamit, aminek az akadálya - igazából- mi magunk vagyunk.

Veronika sokadik öngyilkossági kísérlete végül oda vezetett, hogy ugyan nem halt meg, de orvosa elmondása szerint kevés ideje van hátra (egy hét). Ebben az időintervallumban az életszemlélete átfordult, vágyott már az életre, a szerelemre, mely megtalálta, a kalandokra, az őrültségekre. Pár napba kívánt belesűríteni egy egész életet, mindent, amitől eddig rettegett, amit eddig, nem mert megtenni. Nagy ereje van annak, ha tudjuk, hogy mennyi időnk van hátra. Mindent meg tud változtatni. Minden elveszti addigi értelmét, minden korlát eltűnik, és bátran kockáztatunk, mondván „nincs mit veszteni”.  De miért nem lehet így élni, e-nélkül a tudat nélkül?

A lányt végeredményben kísérleti alanynak használta az orvosa, arra, hogy egy Vitriol nevű, általa felfedezett betegség gyógymódját találja meg. Ezt a szerző Keserűségnek fordította, melyet így jellemzett:  

„A Keserűség esetében akkor betegszik meg az ember, amikor elkezd félni az úgynevezett „valóságtól. Vannak, akik – abbéli igyekezetükben, hogy olyan világot teremtsenek maguknak, ahol semmilyen veszély nem fenyegeti őket – túlzásba esnek.

Körülbástyázzák magukat, és minden ismeretlenre védekezéssel válaszolnak: az idegen emberekre, az ismeretlen helyekre, az új élményekre. Míg végül egészen magukba fordulnak. Ekkor kezdi kifejteni végzetes hatását a Keserűség.

Akit megtámad a betegség, az elveszti az érdeklődését a világ iránt, semmihez nincs kedve, és néhány év múlva teljesen magába zárkózik – miután minden energiáját arra pazarolta, hogy erős fallal vegye körül magát, annak érdekében, hogy a valóság olyan legyen, amilyennek látni szeretné.

El akar kerülni minden külső támadást, ezért a saját belső fejlődését is akadályozza. Ugyanúgy bejár dolgozni, nézi a tévét, szidja a tömegközlekedést, neveli a gyerekeit, de mindent automatikusan csinál, különösebb beleélés nélkül, hiszen kénytelen mindent az ellenőrzése alatt tartani.

A Vitriol-mérgezés legszomorúbb következménye, hogy az érzelmek – úgymint gyűlölet, szeretet, szomorúság, lelkesedés, kíváncsiság – eltűnnek. A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve – és ez a legnagyobb baj.”

folyt. köv.