Úgy érzem, mióta itt vagyok évtizedekkel lettem vénebb és megállíthatatlanul száguldok az öregség felé.( Két hét és 22 leszek, ideje elkezdenem ránctalanítót, feszesítőt használnom! :) )

Ez nem is lenne akkor baj, ha a kor mögött lenne is valami. Valami, amire méltán büszke lehetnék és boldogsággal töltené el a szívem, a lelkem. De ha visszatekintek, nem látok semmi mosolyogtatót, semmi melegséget, csak kötelezettséget, feladatokat, szabályokat, elhibázott lehetőségeket, meg nem élt pillanatokat és rengeteg szenvedést, amit, jó részt magamnak okoztam.

Pár dolgot elértem az életben, de mi értelme, ha nem tesz boldoggá? Céljaimat, azokat, amiket a fejembe vettem, rendszerint megvalósítottam, és azt, hogy a cél vagy rossz, vagy nem, most ne firtassuk, lényeg, hogy teljesítettem. De ezeknek is van értelműk? Nem gondolnám…

Napokban folyton az a mondat motoszkál bennem, hogy önkritikát kellene gyakorolnom. Ez onnan jött, hogy közhely, de a „történelem ismétli önmagát”! Ennyire nem képes újat kitalálni, ennyire fantáziátlan? Eztán évente eljátssza velem ugyan azt a szituációt? Mi a célja vele? Ha az, hogy „megleckéztessen”, akkor leszögezem, hogy csak azt éri el, hogy még inkább érzelemmentes, rideg és zárkózott leszek. (nem mintha nem lennék épp eléggé az, nem, dobjunk még egy téglát a falnak!)

Minden egyes csalódásom után megfogadom, hogy soha többet (Soha ne mond, hogy soha!), de mindig adok egy esélyt, ami azt eredményezi, hogy a falam, mellyel körül veszem magam, kilométerekkel lesz vastagabb, és a mosolyra is egyre képtelenebb leszek. Ismét nem érdekel semmi, ismét közömbös vagyok minden iránt. Évente egyszer vagy kétszer adok magamnak egy lehetőséget, hogy akkor most tegyünk egy kísérletet, hátha....és persze, hogy nem jön be! Nekem ez nem megy! Önkritika: mi bennem a hiba? Mit rontok el folyamatosan? 

 Mindenem, amim van, rá fér egy papír fecnire. De ezt nem bánom! Mindig azt vallottam, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg! Van egy bolond családom, akik ugyan nehezen mutatják ki az érzéseiket, olykor kegyetlenek, de tudom, hogy éreznek és szeretnek. Van egy-két barátom, nem sok ugyan, de értük a tűzbe mennék! Érzelmileg ennyi.

Szóval oda akarok kilyukadni, hogy eddig élesen elhatárolódtam a házasság, gyerek gondolatától is. Mostanság viszont ebben is fordulat következett be. Múltkor azért sírtam el magam, mert belém hasított a felismerés, hogy nekem soha nem lesz családom, nem lesz férjem, sem gyerekeim, akiket reggelente oviba viszek, nem lesz, akit szerethetek egy életen át. Ez kétségbeejtő! Tudom, hosszú az élet, de nem az enyém. Ekkor jön a reakció: ismerkedj! Ezzel addig nincs is gond, amíg nem rólam van szó. De rólam van szó! És én meg az ismerkedés ég és föld. Hisz’ ahogy már említettem, mindig ráfázom.

Ez lenne a sorsom? Egyáltalán létezik ilyen, hogy „sors”? Mi folyásolja be a kapcsolataink alakulását? Mi határozza meg, hogy szimpatikusak vagyunk- e a másiknak?

és Miért nem kapok még egy lehetőséget?...