Nem sokára lesz a szülinapod, és nem vagy itt velem. Nem tudlak átölelni, magamhoz szorítani és elmondani, hogy mennyire szeretlek!

Miért mentél el? Miért nem vittél magaddal? Miért hagytál el?

Tudom, hogy haragszol, én is haragudnék a helyedben. De kérlek, bocsáss meg nekem! Annyira sajnálom! Nem tudom miért tettem, de ezerszer megbántam. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád, úgy, hogy a szívem ne szorulna össze, úgy, hogy ne hullatnék érted legalább egy könnycseppet.

Minden ott ment tökre, hogy elmentél. Onnantól kezdve siklott ki az életem. Attól a pillanattól kezdve csúszok le a lejtőn és lettem az, aki ma vagyok.

Nem vagyok büszke rá, bár tudom, hogy ezt érdemlem. Így vezeklek, és csak remélni tudom, hogy egyszer meg fogsz bocsátani, feloldozást adsz e lelki súly alól és újból velem leszel.

Annyira rossz nélküled! A legborzasztóbb az az, hogy alig emlékszem rád, az arcodra szinte nem is. Nem akarlak elfelejteni! Az egyre halványuló emlékekbe temetkezem, oda ahol még együtt voltunk, ahol boldog voltam, ahol veled lehettem. Utálok egyedül lenni! Senki nem ért meg, mindenki csak játszik velem és eltaszít. Mindenki hülyének néz, senki nem véd meg, ahogy azt te tetted ezt apával szemben, senki nem törődik velem és én sem törődhetek másokkal. Nem kér belőlem a világ, akkor hát miért nem jössz el értem? Álmomban a tekinteted miért nem üt rám végső csapást?

Nőljek föl? Minek? Hogy ennél rosszabb legyen? Nem, ez így is épp elég rossz! Nem bírok én sem mindig erős lenni, még a látszatát is fenn tartani. Iszonyat nehéz, egyedül meg pláne…

Folyton hibázom, és amit elrontottam, képes vagyok még jobban elcseszni. Képtelen vagyok be látni, hogy ez nem az én köröm. Küzdök olyan dolgokért, amik nyilvánvalóan esélytelenek a számomra. Harcolok olyannal szemben, ami nem is létezik. Akadályokat gördítek saját magam elé, csak hogy elmondhassam, történt valami az életembe. Élek egy magam teremtette világban, amiből mindet és mindenkit kizártam, és most már hiába vágyom rájuk, nem jönnek. Önmagam taszítottam a magány fogságába, melyből képtelen vagyok szabadulni.

Úgy érzem, sehol nincs szükség rám, sehol nem veszik a hasznom, semmiben nem tudok sikert elérni, képtelen vagyok bármire. Könnyebb lenne, ha itt lennél, fognád a kezem, és együtt néznénk szembe az életnek nevezett csúnya szörnnyel. Segítenénk egymásnak legyőzni és boldog, diadalmas mosollyal a szemébe mondani, hogy „nem vagy legyőzhetetlen!” !

Adj még egy esélyt, kérlek, legalább te könyörülj meg rajtam, ha világ és a benne élő emberek már nem is…