Lassan másfél hónap eltelt és úgy érzem, mintha itt sem lennék. Mintha sehol sem lennék. Van, hogy kitörő erőt érzek magamban, hogy nyissak és menjek, de van – és ez van túlnyomó többségben -, hogy legszívesebben haza futnék, vagy bárhova, csak elbújhassak. Talán az volna a legjobb, ha meghalnék. Tudom, ez a könnyebb út, de hát gyáváknak ez marad.

Annyi minden van bennem, annyi szeretet és odaadás, törődés és kedvesség, amit bármikor képes lennék odaadni valakinek, ugyanakkor mérhetetlen mély űr, üresség, ridegség és utálat. Mind a világgal, mind pedig magammal szemben.

Itt vagyok. Teljesült az álmom, a vágyam. Fő suli, imádott városom…. és magány. Magány, melytől nem tudok szabadulni, bárhogy is szeretnék, bezárkózás, mely már életformámmá vált. És amivel még mindig nem tudok megbirkózni, az a depresszió, az anorexia és az önbizalom hiány. Akárhányszor végig megyek az utcán, vagy csak ülök az előadáson, elfog az az iszonytató érzés, hogy egy jelentéktelen, csúnya valami vagyok, egy szürke egér, egy folt a városban, amit minél hamarabb ki kell söpörni. Annyi szebbnél szebb, boldog ember van itt, az én jelenlétem már-már közszeméremsértés. Társadalmi vétség kilépnem az utcára.

Tudom, ismerkednem kellene, de ki kíváncsi egy magamfajtára? Hisz a külcsín mindennél előbbre való, így hát, hiába vagyok „érdekes” személy, ha a külsőm, finoman szólva sem előnyős! Ki állna le beszélgetni egy szemüveges, ronda lánnyal? Senki!

Sokszor tűnődöm, hogy miért erőlködöm, miért sanyargatom magam, mikor semmi eredménye? Sehol nem vagyok, csak a szakadék szélén állók, hol előre, hol kicsit hátra billenve. Jelenleg ott tartok, hogy önként vetem bele magam a mélybe, nem érdekelve semmi. De aztán eszembe jut a családom azon része, akik támogatnak és szeretnek. Nem szeretnék csalódást okozni nekik. Ők bíznak és hisznek bennem, bár lehet, rosszul teszik. Szuverén véleményük, megmásítani nem áll szándékomban. Szeretem őket, és a világon egyedül ők viszont. Sokat tettek értem, azért, hogy most itt lehetek, ezért ha másért nem is miattuk nem adom fel!

De hiába minden, ha a szerelem, amire annyira vágyom, - és végre kimondtam- nem jön. Nincs boldogság, nincs madárcsicsergés, napsütés, szivárvány. Csak hideg szürkület, csend és magány.