Szeptember 4 vasárnap. Kollégium. Reggel még sírós búcsú anyáéktól. Azt hittem könnyebb lesz, de tévedtem. Megint. Mindig tévedek, mindig olyan döntéseket hozok, amelyek nem kívánt eredményt hoznak, vagy én nem úgy fogadom, ahogy elképzeltem. Fejben minden olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnik, olyannak, amire képes vagyok, és biztosan sikerre viszem. De gyakorlatba átültetve egész kiábrándító. Kudarc, csalódás, kiábrándultság. Mindig magamban és magamból. Valamit állandóan elrontok vagy csak egyszerűen rosszul mérem fel az erőviszonyokat, a bennem rejlő (?) erőt.

Szóval a mai nap irtó rossz volt. Egész nap a sírás fojtogatott kisebb nagyobb erőbedobással, alig tudtam elnyomni. Egyszer kétszer lecsurgott az arcomon egynéhány könnycsepp, de szerencsére senki nem látta. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Azt képzeltem, hogy egyszerűen túl teszem magam a tényen, hogy legközelebb majd csak novemberben megyek haza, hogy nem látom minden nap a családom, akik ma bebizonyították, még apa is, hogy szeretnek és féltenek.

A szobatársakkal nincs probléma.  Szerencsém van velük. Nehéz jó arcokat kifogni. Ebben legalább jó köröm volt.

Egyedül vagyok. És így is érzem magam. Gyilkos magány. Bárkit keresek, senki nem ér rá, hogy találkozzunk, amiért természetesen nem is hibáztatom őket, sőt, inkább megértően elfogadom, hogy ez az invitálás nem nyert. A helyükben, azt hiszem, ugyan így tennék.

De legalább a lelki társam velem van, még ha csak virtuálisan is. Nagyon szeretem, igaz barát. Még a Skót felföldön sem felejtett el, mindannak ellenére, amit együtt átéltünk –és azok nem feltétlen jó élmények voltak- emlékszik, keres, aggódik, és szeret. Az életem rá bíznám, mert tudom, hogy nála jobb kezekben van, mint bárkinél, még nálamnál is.

Az életem gyökeres változás kezdetét vette. Vége a „háztartásbeli” szerepnek.

 Azt, hogy most milyen szerepem lesz, elképzelni sem tudom. Csak bízni, reménykedni, hogy a kezdeti nehézségek után jó lesz, megtalálom a helyem és a negatív időszak lezárul.

Gyomorgörccsel és túlzott izgalommal várom az élet által a mai naptól fogva rám bízott feladatokat, a sors által rám osztott szerepet.

A fejemből (szívem nincs) azonban bármennyire is szeretném, bár hogy is erőlködöm, nem tudom őt kiverni. Tudom, ezt kellene, de nem megy….