Most már adott minden feltétel a boldogulásomhoz. Vagy még sem? Ezt majd az idő eldönti. Tény, felvettek főiskolára, kollégiumot is kaptam, így nem kell az albérlet havi részletének kifizetésén törnöm az agyam. Szeptember első napján utazom Szegedre, és a hónap második napjával kezdetét veszi az új életem, távol a múlttól, melyet ugyan nem szégyellek, de legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből.
A távolság esetemben nagy előny, hisz senki nem ismer, és senki nem tud rólam semmit, így senki nem is beszélhet arról, hogy milyen voltam. Tehát a környezetet senki és semmi nem tudja befolyásolni a rólam alkotott képben. Biztos lesz, aki csak a feketét használja, más csak fehéret, de bízom benne, hogy az ottani emberek is ismerik a színeket és tudnak játszani az árnyalatokkal.
Bevallom, nem kicsit félek. Sokszor érzem úgy, hogy lehet, jobb lenne nekem itthon? De aztán eszembe jutnak az elmúlt évek, és abban a pillanatban mennék.
Tartok az újtól, de legfőképp magamtól. Sok megválaszolatlan kérdés kavarog bennem, melyek olykor elriasztanak ettől az egésztől, máskor viszont felerősítik bennem a tudatot, hogy „menned kell!” .
Vegyes, a rám minden területen jellemző szélsőségek uralják a lelkem, a gondolataim, az ábrándjaim.
Nagy remények, nagy bukások, meg nem felelés, elbukás, boldogság, öröm, de semmi esetre sem harmónia, köztes megoldás. Vagy nagyon rossz lesz, vagy nagyon jó. Nem tudom, hogy sikerül megbirkóznom a majdan elém kerülő akadályokkal….. stb. nem ragozom, szerintem eddig is elég egyértelmű voltam.
De gondoljunk csak bele, ezzel valószínű mindenki így van, aki most kezd bele valami merőben újba, valami távoliba, valami önállóba. Félelmek, aggályok öveznek mindent, állandó idegbaj, stressz, döntésképtelenség. Jó lenne, ha lenne egy biztos pont ahová mehetnék, az talán megkönnyítené a dolgom, de nincs (és más nyakára sem szeretnék telepedni). Előbbi talán nem is olyan nagy baj, sőt! Így legalább szabadon, csak magam próbálgathatom a szárnyaim, amiket remélem, nem törnek le az első időszakban.
Tudom, minden rajtam áll vagy bukik, de magamat ismerve, előbb bukom, mint állok. Kis önbizalommal nehéz neki kezdeni ennek a hosszú és göröngyös útnak, de a bizalmam, melyet a sorsba fektettem, a hitem, hogy lehet nekem is jó köröm ebben az életben, töretlen, hiába minden veszteség.
Egyszer nekem is sikerülhet…..vagy nem?