Ismét rám jött az írhatnék, a tanulásból amúgy is már kezd kicsit nagyon elegem lenni, ezért a „belső hangoknak” hagytam magam meggyőzni.

Héten valamelyik nap, nem is tudom melyik, annyira nem tartom a lépést a napok múlásával, hogy sokszor tényleg nem tudom, hogy milyen nap van és elég eseménytelenek ahhoz, hogy elkülönüljenek.  Szóval el kellett mennem a postára meg a boltba. Nos, emiatt álmatlanul forgolódtam, azon morfondírozva, hogy mikor kell kelnem ahhoz, hogy elkerüljem az emberáradatot és még nyitva is legyenek a boltok. Filozofálgattam kicsit: a bolt 6kor nyit, a posta 8kor. Elég, ha felkelek fél8kor, a postára oda érek 8óra után nem sokkal, első ügyfél, sehol senki, pipa. Bolt. Oda fél9 körül érkezem, az emberek nagy része már vagy dolgozik, vagy még csak eztán jön. Tehát ez is pipa. Kész az útvonal, minden jó, elméletben.

Ennek azért van nagy súlya, mert igyekszem elkerülni az embereket. Valahogy nem tudom magam megértetni velük és sokszor én sem értem őket. Szóval kölcsönös „két lépés távolság”. Anno nagyon élveztem a megdöbbent tekinteteket, amikor éltem a „rocker” korszakom. Fekete ruha, köröm, láncok, szegecsek, minden extrém dolog, és ez a közösség amúgy sem vevő semmi újra pláne nem kirívóan újra.  Mikor végig mentem az utcán, sokszor riadt tekintetek és megvető szempárok kereszttűzébe kerültem, hátam mögött sugdolóztak, de mint mondtam, akkor élveztem, sőt talán provokáltam is. Ma inkább messziről elkerülök minden két lábon járó lényt, annyira taszítanak, néha 1-1 ember láttán a gyomrom ki fordul. Antiszociális létemre társaságban sem járok, de ez így jó, legalábbis még így gondolom.

Szóval reggel a tervnek megfelelően útnak indultam. Sehol senki, mindenki dolgozik vagy alszik. A nap ragyog, a madarak csiripelnek, annyira idillikus, hogy szinte csöpög. Posta, senki, meglepő arckifejezés a koraiságom okán. Boltban mindenki pörög vagy punnyad. Teli kosárral beállok a sorba, azon imádkozva, hogy még véletlenül se szólítson meg senki, pláne ne érjenek hozzám (attól megint csak a frász tör ki rajtam).

A bolti túrát is túléltem, már kezdetem örülni. Épp indulóban voltam, mikor a falu, bocsánat a város legnépszerűbb tagja, a Jenő megszólított. Komolyan mondom, azt hittem ott halok meg, úgy megijedtem tőle. Sötét bőr, dús arc szőrzet, nyolc réteg piszkos és büdös ruha, téli sapka. Foghiányos mosolya túlragyogta a napot… fuj

-          Hogy vagy?

-          jól, köszönöm!

-          én is, ha téged látlak

-          jó…

-          Mondok neked valamit, de ne sértődj ám meg.

-          mondjad, nem fogok

-          te olyan szép vagy! menj ám férjhez!

-          Ezt már párszor meg vitattuk, Jenő! nem szándékozom férjhez menni. Mennem kell! Szia

Jenőt, egyébként nehezen lehet lerázni, szinte lehetetlen, de sikerült. Megkérdezte még, hogy miért, nem amit szintén megválaszoltam párszor, mert nem akarok.  Igazából nem ezért, (ez olyan „hagyjál már” válasz) hanem azért nem, mert nincs az az ember, akinek megfordulna a fejében, hogy feleségül vegyen. Nincs az a férfi, aki el tudná viselni a szeszélyeim, a bogaraim, aki tudna mit kezdeni a zárkózottságommal és a nehéz természetemmel. De hogy ne menjünk ennyire előre, egyszerűen nincs az a kitartó személy, aki az évek során felépített vastag falamat megostromolná. Szóval ezért nem…

Így maradnak a könyvek és a kötelességek, ámítva magam azzal, hogy egyszer okos leszek és elég jó valakinek…