Tárgyaló terem. Zárt, sötét tér, emberekkel zsúfolva. Legalább egy tucat ügyész és bíró, középen a fő, aki fekete palást mögé rejtőzve felismerhetetlen. Az esküdtek, mind ismert alakok, olyanok, akikkel a vádlott az élete során találkozott. Tekintetük gyilkos és sötét, árnyékban ülve megsemmisítő pillantásokat vettnek a célszemélyre. Síri csend. A tanuk padja helyett csak egy vászon van, előtte egy vetítőgép. Senki nem szól semmit, a feszültséget vágni lehet a szobában, a vádlott értetlenül és rémülten szemléli a körülötte levőket. 

Elindul a FILM.

Születés, családi idill, óvodás kor, általános iskola, közép suli, gyakorlat és vissza az általános iskola udvarára. A képsorok rövidek és tömörek, de annál hatásosabbak. Ildi –a vádlott- minden egyes pillanatot megborzong. Ismét felébred benne a megélt fájdalom és csalódás, reménytelenség és kilátástalanság, bánat és magány keltette érzés. A mamája elvesztése után keletkezett űrt ismét ekho zengi be. Az elmúlt élete ürességét és értelmetlenségét, a szeretet hiányt, a jelentéktelen ostoba létét, minden negatívumot újra él. Mindez sokkolja, könnyeivel küszköd, a pillantások okát firtatja magában, eredménytelenül.Utolsó képkocka az udvar, melyen áll egy romvár. Szürke kövezete között meg-megjelenik némi zöld növényzet, és virág. A sűrű növényhálóból kimagasló egykori épületre felmászik, menekül, vagy talán csak a kilátást szeretné szemlélni, nem tudom. Lenéz a mélybe, elszédül és lezuhan. A közelben álló személy hiába nyúl érte, hadakozva a makacs fák ágaival, nem tudja elkapni. Ildi meghal…..

Riadva ébred fel, sír, remeg, fél a sötét szobában, egyedül és nem tudja eldönteni, hogy mindez csak álom volt vagy valóság?! A hideg szoba, az üres, csendes tér, a valóság érzetét erősíti.  

A sötétben piros fény pislákol: idő: 1: 05, ébresztés 5: 00