Pár hét és érettségizem. A magyar szóbeli tételeim között szerepel József Attila is. Ő a legkedvesebb költöm.  Ha megkérdeznék melyik a kedvenc versem tőle, nem tudnék egyértelmű választ adni, mindegyik művét egyformán szeretem és egyaránt közel érzem a lelkemhez. Általánosságban elmondható, hogy nem vagyok híve a rangsorolásnak, a megkülönböztetésnek, vagy szeretek valamit, vagy nem, köztes állapot nincs. Az arany középút megtalálása számomra amúgy is esélytelen. A végletek embere vagyok és ahogy mondták rólam: „ a két végén égetem a gyertyát!”

Mindegy, nem is erre szerettem volna rátérni.

Szóval József Attila anyagom között búvárkodva, rátaláltam egy 8 éve fénymásolt tankönyv lapra. Általános iskolában valahogy pont nekem nem jutott soha könyv, így legtöbbször fénymásolatokról tanultam – már ha tanultam J

A Tiszta Szívvel című verse szerepel ezen a lapon, amit órai munka gyanánt – és feltehetőleg erőteljes figyelmemnek köszönhetően  – átköltöttem. Újra olvasva eléggé megrázó, és félelmetes, hogy 14 évesen is már ilyen gondolataim voltak. Noha emlékszem arra, hogy mikor tértem a depresszióhoz vezető útra, de arra nem, hogy ennek adtam is volna valamiféle nyomatékot.

A vers az én olvasatomban így hangzik:

Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsöm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Se barátom, se bizalmasom,

se lázadó ifjúkorom.

se életem, se halálom,

se temetőm, se lakásom.

Csak egy valakim van,

csak egy valamim van,

a lelki fájdalmaim maradtak.

Elvesztettem mindent,

elszenvedtem mindent.

Örökre elvesztem,

örökre elmentem!

.

.

.