Rá kellet jönnöm, hogy hit nélkül nem lehet élni. Eddig foggal-körömmel harcoltam az ellen, hogy higgyek valamiben, legyen az vallási vagy eszmei dolog, esetleg valami nem elméleti. Soha nem voltam vallásos, sőt! Irtóztam mindennemű segítségkéréstől, inkább szenvedtem és vállaltam a kudarc veszélyét, semmit, hogy másra támaszkodjam. Ez igazából a mai napig így van, és ezen változtatni sem fogok, de azon talán igen, hogy bízzam és higgyek magamban, és egy felsőbbrendű ideába, legyen az bármi, nevezzük akárminek. Biztosra veszem, hogy van egy irányítónk, aki vezérli utunk, aki mindent okkal vezet az utunkba, ránk bízva, hogy felismerjük, vagy szimplán elhaladunk mellette.

Mindennek meg van a maga miértje, ez világos. De ha nem hiszel, akkor a válasz nem fog felismerhetővé válni, nem látod meg az összefüggéseket, az értelmet, a célt.

Ahogy hit, úgy barátok nélkül sincs élet. Az ember alapvetően társas lény, így hosszú távon egyedül nem bírható, de rövidtávon sem.

Aki magányos az nem véletlenül szenved, hisz’ hiányzik az életéből a társaság, az emberi környezet. Még akkor is, ha önszántából választotta ezt az életformát. És itt térnék magamra: Én is az utóbbi kategóriába tartozom. Ez olyan, mint aki kolostorba vonul. Megvon magától minden nemű élvezeti forrást, és tudattalanul, de elkövet mindent annak érdekében, hogy a lehető legrosszabbul érezze magát. Na, jó, az apácák, papok esetében természetesen nem erről van szó, a kolostorral csak az elzártságot szeretném érzékeltetni.

Néha olyan érzés kerít hatalmába, hogy nem érdemlek semmit, nem vagyok jó semmire és nem tudok semmit, hogy egy CSŐD vagyok. Legszívesebben elbújnék a föld alá, ahol nem lát senki, elmennék oda, ahol nem ismernek, nem tudják a hibáim, nem tapasztalják a tehetségtelenségem és ostobaságom megnyilvánulásait. De talán a számomra legmegfelelőbb hely, vagy vallás az iszlám lenne. Mégpedig azért, mert ott a nők teljes elnyomásban élnek, mozgásterűk borzasztóan korlátozott, de ami számomra előnyös, az az arc fedése. (hangsúlyozva: Nem áll szándékomban a vallási eszméket firtatni, tiszteletben tarom a dogmáikat, nem vitatom az eszméiket sem. )

Nem gondolom, hogy szép lennék vagy vonzó. Épp ellenkezőleg: olyan külsővel vagyok „megáldva”, amivel a boldogság, a viszonzott szerelem elérhetetlen, ami által semmi pozitívumot nem remélhetek. Önkéntes száműzetésbe vonultam már évekkel ezelőtt, ami a zárkózottsággal és az elnyomással jár. Unalmas, egyhangú életemet magam teremtettem, egy olyan világba kényszerítettem magam, aminek első törvénye, hogy „nem érdemelsz semmit!”

Rossz ember vagyok, és ezen nem változtat semmi.  

Igazából fogalmam sincs, hogy miért élek még? Miért nem vagyok halálos beteg? 10 éve depresszióval küzdök, 4 éve anorexiával, ráadásul dohányzom is, és mindezek ellenére egészséges vagyok, rendszeres véradó, semmi bajom. Más már régen szenvedne valami nyavalyától, de én nem! Évek óta a halálért küzdök, hogy végre meghaljak, hisz’ értelme az életemnek nincs, boldogságom nincs – önkéntesen, mert félek, hogy „előnytelenségemmel” csalódást okozok, megbántok valakit, ill. nem tartom méltónak magam senkihez sem, nálam mindenki jóval többet ér!! -, de nem akar össze jönni! Lehet, ha elkezdenék hinni….