-        -   meg jöttem…

-         -  hát te? mit keresel itthon? még csak kedd van

-          - haza jöttem, kivettem a szabadságot

-         - szabadságot?

-           - igen!

-         -  nem játszunk ilyet! holnap mész iskolába!

-         -  én nem játszok! én így élek! még ha lélek nélkül is….

Az elmúlt hónap mérlege: romló tanulmány, egyre kínzóbb magány, családi viták halma, erősödő depresszió, kilátástalanság, kétségbeesés, céltalanság.

Tegnap este két órán át szüntelenül zokogtam. Összecsaptak a hullámok a fejem felett…

Továbbra sem találom a helyem, értelmét az életemnek, a boldogságot sem, hiába keresem. Minden negatív dolog, minden rossz tapasztalat, sikertelenség megtalál, de a jó valahogy nem. Minden elvesztette korábbi jelentőségét. A továbbtanulás, a kitörési vágy, a bizonyítás, hogy lehet belőlem valaki, az, hogy egyszer boldog lehetek. Minden! A korábbi merev és erős céljaim elvesztették súlyukat, a remény meghalt, már Szeged sem motivál, hisz’ ott is csak ugyanez lenne, mint itt. Magány. Depresszió. Eredménytelenség. A boldogság ott sem találna rám. Bárhova megyek, bárkivel vagyok, nem érzem jól magam. A gondolataim, a kérdéseim, a vágyaim, nem szűnnek meg, egy pillanatra sem hagyják el a lelkem a rossz érzések, a gondok súlya lenyomja a hangulatom, nem hagy szabadulni, nem engedi, hogy élvezzem az adott pillanatot. Nem látom helyem a világban, nem érzem úgy, hogy lenne miért/kiért élnem. Nincs kiért dolgoznom, miért küzdenem, nincs kit szeretnem, és nincs, aki engem szeretne. És ez, úgy látszik, soha nem fog változni!

Most a héten itthon leszek. De itt sem érzem jól magam. Annyiban jó, hogy…..nem tudom. Az életem egy nagy önbecsapás! Szélsőségek, ellentmondások. Szeretetre vágyom, de önmagam sem szeretem, akkor meg mi jogon szeretném, hogy más szeressen? Irtózom a fizikai érintkezésektől, ugyanakkor vágyom rá, antiszociális vagyok, de vágyom a társaságra, nem szeretek beszélni, de jó érzéssel tölt el, ha valaki meghallgat és tudok beszélni. Bemesélek magamnak olyan dolgokat, amik józanésszel átgondolva világos, hogy nem igazak. Mindig a könnyebb utat választom, azzal a megerősítéssel, hogy így jó nekem. Pedig nem! Csak gyáva vagyok és félek! Félek mindentől! Magamtól elsősorban! Attól, hogy ha megmutatom a valódi énem, az nem fog sikert aratni, hogy a tetteimmel vagy a gondolataimmal másnak csalódást, fájdalmat, bánatot okozok….. és még sorolhatnám nap-estig, de nem teszem!

Tudom, hogy vannak, akiknek sokkal rosszabb, mint nekem, és ők még is boldogok, mégis élnek, és mégsem panaszkodnak! Szerintem ez az állítás egy oltári nagy baromság! Mert nem boldogok, nem elégedettek, nem élnek, csak épp csöndben, a magányukba menekülnek, vegetálnak, nem beszélnek, hanem csak nyelnek és nyelnek, míg torkig nem lesznek, és időszakosan el nem kezdenek hányni, szüntelenül, de ezt is ott, ahol senki nem látja őket, mint a bulimiások. Persze akadnak, akik nem, akik tényleg a rossz helyzetük ellenére is kapaszkodnak és kitartanak. Ők erősek, kitartóak és jól kezelik a krízis helyzeteket!  Minden elismerésem az övék!!!