Kezd már nagyon elegem lenni abból, hogy mindenki jobban tudja, hogy mire van szükségem, mire vágyom, mit csináljak, egyszóval azt, hogy hogyan éljek. Szerintem viszont vagyok annyira tudatában önmagamnak, hogy mindezt el tudjam dönteni, és a szerint cselekedjek, ahogy jónak látom! Okoskodni mindenki tud, nem tagadom nekem is van egy olyan rossz szokásom, hogy Rémuszokban, vagy bölcseletekben beszélek, de én legalább nem felejtettem el kérdezni! A legtöbb magát intelligens embernek tartó egyén végig sem hallgat, meg sem halja, amit mondok, egyből jön a jól bevált kis módszereivel nem foglakozva azzal, hogy nekem teljesen mások az igényeim, az érzéseim, másként élek meg dolgokat és nehezebben oldok meg lelki kríziseket, mint egy „normális „ember”.

Lehet, hogy ez a gyors megoldási ötlet áradat egyszerűen csak a nagy segíteni akarásnak tudható be – bár ezt erősen kétlem – akkor sem kellene elfeledkezni arról a lényegi dologról, hogy kinek szeretnénk épp tanácsot adni. Mert vannak akiknek „nincs szükségük” tanácsra, pontosabban van, csak a büszkeségük nem engedi a befogadást, vagy vannak azok, akiknek adható a legjobb és leg… - tanácsok, ha nem hasznosítja őket különböző okokból kifolyólag.

Igyekszem ezt a sok „jó akarot” távol tartani magamtól, nem foglalkozni velük, ami nem is esik nehezemre, mert k***** nem érdekel, hogy ki mit mond, hogyan ítél meg, elfogad-e vagy sem. Addig, amíg jól érzem így magam, ahogy vagyok – ez kissé túlzás, de barátkozom – addig másnak sincs joga beleszólni az életvitelembe. Ha úgy gondolom, hogy nem beszélek, nem mozdulok ki, bunkózóm (ami gyakori) stb. akkor az úgy is lesz, nem foglalkozom más reakciójával. Ők sem adnak az én véleményemre, akkor én miért legyek kedves? Csak azt adom, amit kapok, bár néha becsúszik, hogy olyan embert bántok meg, akit nem kellene (rosszkor rossz helyen szisztéma), ebben az esetben viszont igyekszem kiengesztelni az illetőt.

Viszont azt nem tudom megérteni, hogy miért nem lehet a másik szemébe mondani, hogy pl. „kopj le!”, miért kell a háta mögött kibeszélni valakit? Ennyire gerinctelen lenne az emberek többsége?  Nem lenne egyszerűbb nyíltan megmondani, hogy „figyelj, nem bírlak!”  minthogy a háta mögött történeteket gyártani róla vagy undokul viselkedni vele? Amik előbb utóbb kiderülnek és vissza is üthetnek!

Számtalanszor csalódtam az emberekben, amivel szerintem nagyon nem vagyok egyedül, épp ezért is igyekszem őket kizárni az életemből. Ha valaki akar valamit majd szól! Jelen álláspont szerint – ami idők kérdése és modusul, nagyon szeszélyes vagyok-, nem törődöm senkivel és semmivel, tanulók, igyekszem végre a harmóniát becsalni az életembe, és ezt az anorexiás-depressziós időszakot végre magam mögött hagyni! Építem a jövöm, szóval semmi szórakozás – nem mintha eddig lett volna – csak a kötelesség! Most, hogy kollégiumban vagyok, és heti kétszer vagyok itthon, látom és érzem, hogy anyunak mekkora szüksége van rám, apámnak meg a jogosítványomra! :) Nővérem nem segít neki semmit, hiába van itthon. Mentségére szóljon, hogy dolgozik, de hát akkor is...  Az idő múlása anyát sem kíméli, egyre kevesebbet bír, többször kell pihennie, hát nem fiatal. Mikor itthon vagyok, igyekszem a lehető legtöbbet segíteni, de így sem tudom őt teljesen tehermentesíteni. Ez rossz érzéssel tölt el, de rajta látom, hogy örül és hálás. Nem tudom mi lesz vele a következő tanévben. Nővérem és már én sem leszek itthon, öcsém meg olyan mintha nem is lenne… de hát kamaszodik… azt hiszem, ellesz vele :) unatkozni mindenesetre még egy jó darabig nem fog tudni, de nem is az a beállítottságú. Amint van egy kis szabad ideje, már keresi is, hogyan-mivel tudná kitölteni! Nagyon szeretem! De hiába az anyám, hiába ő „nevelt fel”, akkor is láttam már a valódi arcát, tudom, milyen célok vezetik és igyekszem ehhez tartani magam. Kegyetlennek tűnhet, de akármennyire is szeretem, nem fogom vállalni az ő keresztjét, az ő sorsát, az ő életét….