Csütörtök este. Kollégiumban, az ablak előtt ülök, lábam a radiátoron pihen.  Esik.  A hangulat egy középkori angliai estét idéz, mikor a kandallónál ül a család és hallgatják, ahogy az eső kopogtat az ablakon. A szél a fák lombkoronájával játszik, a falevelek egymásba csiszolódva fel-fel sikítanak. Sötét, ködös, komor idő, akárcsak itt. Hűvös szobámban, a gondolataim társaságában, meredve szemlélem az odakint dúló vihart.

Ez az idő tökéletesen alkalmas az élet lezárásához. Arra, hogy számot vegyünk tetteinken, belemélyedjünk érzéseinkbe, vágyainkba. Elgondolkodjunk sorsunk eddigi alakulásán, kiváltképp, ha egyedül vagyunk. Tulajdonképpen mi is az élet célja? Az, hogy meghalunk? Nem! Ez csak a végkifejlett. A halál pusztán ajándék a hosszú és fárasztó élet után.

Az élet maga az út, mely sok-sok állomást rejt magában, amelyet feladatok, küzdelmek, szenvedések, boldogság, szerelem, kétség, sírás és nevetés hálóz be. Emberek millióival találkozunk ez idő alatt, van, akiben látunk, érzünk valamit, ami miatt közelebb engedjük magunkhoz, valamit, ami magával ragad. Belőlük válnak a barátaink, a szerelmünk. Ebből a hatalmas mennyiségből viszont lesz olyan is, akivel soha többé nem találkozunk, akivel haragban válunk el, vagy az idő múlásával távolodunk el egymástól.

A sors kifürkészhetetlen! Nem lehet tudni mikor mit tartogat, kivel mi a szándéka, kivel hoz minket közelebb egymáshoz, vagy épp választ el. Amennyi ember, annyi személyiség. Mindenkit nem lehet ismerni, sem szeretni (főleg ha nem is hagyja az illető), annyi stílus, intellektus, vélemény…

Egyedi vagy! Ezáltal válsz értékessé, és pótolhatatlanná. Nincs hozzád hasonló, sem olyan, mint TE. Lehet, hogy minden ember csak egy csepp a tengerben, de valakinek az életét pont az a csepp menti meg, az a csepp jelenti magát a tengert!

Kitartásunk olykor megakad, és azt kívánjuk, „legyen már vége!”, de eme állapot is csak egy próbatétel a sok ezerből, amellyel az életünk során szembe kerülünk. Egy teszt, hogy meddig bírjuk, és, hogy mennyire akarjuk elérni a kitűzött célt. Minél jobban szeretnénk, annál gyakrabban adnánk fel, de ez csak időszakos állapot. Mihelyt felelevenítjük vágyaink tárgyát, lelkesedésünk ismét a tetőfokára hág, és újult erővel folytatjuk utunk. Kellenek az ilyen időszakok, hogy ne felejtsük el, miért is küzdünk, milyen életfeladatot támasztottunk magunk elé.

Cél kell! E nélkül nem lehet élni! Nélküle elvesznénk. Ez lehet bármi, tőled függ, rajtad múlik, önmagadért teszel mindent! Te vagy a közép, veled teljes a világ, általad lesz szebb azok élete, akikkel kapcsolatban állsz. Életed TE alakítod, rajtad múlik, hogy az életed filmje majdan mennyire lesz izgalmas, esemény dús, mennyire tölt el elégedettséggel a tudat, hogy mindent megtettél, amire vágytál.

Élj úgy, hogy ne vegyenek észre, de ha elmész, hiányod űrt hagyjon maga után!!