Döntöttem! Bele untam az önsajnálatba, az eredmény nélküli önsanyargatásba, abba, hogy hagyom magam kihasználni és folyton átverni. Új életformám, elveim, merőben mások lesznek, mint az eddigiek. Nincs értelme magunk kárára másoknak előnyt kovácsolni, önmagunk feláldozásával mások életét előbbre vinni. Ma nem lehet önzőség nélkül élni, de mint mindenben, ebben is nehéz megtalálni a középutat, főleg azoknak, akik a végletek emberei, mint én.
Kedden beköltöztem a kollégiumba. Anyutól már megkaptam, hogy cserbenhagyom a családot, mikor „szükség” van rám. Én viszont úgy gondolom, hogy számomra az az előnyös, ha a legtöbb időm a tanulásra fordítom, másképp nem érem el a céljaim, azokat a terveimet nem tudom megvalósítani, amik éltetnek. Persze ő ennek az ellenkezőjét állítja. Azt is be kellett látnom, hogy rájuk nem számíthatók, legfeljebb abban, hogy gátat építsenek a vágyaim elé. Önmagam ellensége meg nem vagyok. Azt sem bánom, hogy a nap nagy részében egyedül vagyok. Nem, mert így nem kell alkalmazkodnom, nem kell kompromisszumot kötnöm, vagy konfliktus helyzetet megoldanom. Magam vagyok, a könyveim és az álomképek között, melyek erőt adnak a másnapi felkeléshez, erőt a folytatáshoz, és kitartást a nehezebb időszakokhoz. Ennek egy hátul ütője lehet, mégpedig az, hogy elfelejtek beszélni. Amúgy sem vagyok beszédes, de így a végén elérem azt, hogy tényleg nem lehet velem beszélgetni. Szeretek egyedül lenni, nem tudom miért, de jó. Nem állítom, hogy ez előnyös életmód, mert nem az, tudom. De egyelőre nincs miért kilépnem a csigaházamból, nem késztet semmi arra, hogy társaságba járjak.
Egy évet adtam magamnak. Ez idő alatt meg kell tanulnom nemet mondani, a családomhoz való kötödésemen (ami értelmetlen) lazítani, nyitottabbnak lenni és magam mögött hagyni a gyerekességem és végre úgy viselkednem, mint egy felnőtt nő. Mert bármily’ hihetetlen, az vagyok!
Nem érzem jól magam így! Nem az egyedüllétre gondolok, azzal (eddig) semmi bajom, bár azt be kell, valljam, sokszor jól esne egy ölelés, pár kedves szó, és a tudat, hogy van mellettem valaki, aki szeret és elfogad, ill. az, hogy viszont szerethetek. Ami számomra kényelmetlen, az az, hogy képtelen vagyok bármilyen öröm kimutatására, nem tudok felhőtlenül ürülni, boldog lenni, az állandó keserűség és szomorúság fogva tart. Nem tudom jól érezni magam senkivel. Akivel meg esetleg szökő évente egyszer, azzal szemben meg úgy viselkedem, mint egy gyerek, ha ismeretlen helyre téved.
Keresem az utam, ami kezd kirajzolódni. Hogy tiszta képet tudjak alkotni, ahhoz az kell, hogy teljes mértékben a magam ura legyek, az, hogy értékeljem és elfogadjam az életem, önmagam érdekeit nézni, és megtanulni, szeretni és azt kimutatni. Amíg nem fogadom el a múltam, addig jövőm sem lehet és addig a jelent sem tudom megélni.
Fogalmazhatok úgy is, hogy új alapokra helyezem az életem. Az építkezéshez ugyan még csak gyűjtögetek, de haladok. Tudom, hogy a sötét alagútnak lassan vége, mert elindultam, nem toporgok egy helyben sírva és elveszetten, hanem magamra találtam és megtettem az első lépést. Remélem, elég leszek ahhoz, hogy testembe visszatérhessen a lelkem…..
