Szeptember elsejével ismét visszakerültem a mókuskerékbe. Két és félhónapnyi magány és bezárkózottság után, ismét a tömeg és a minden menekülési útvonalat nélkülöző közeg. Az első nap olyan érzést kelletett bennem, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna az amúgy is jeges nyakamba. Borzalmas volt. Eleinte, mikor még csak páran voltunk viszonylag felül tudtam kerekedni a változás adta sokkon, de ahogy gyarapodott a társaság, úgy, ezzel egyenes arányban kicsúszott a lábam alól a talaj. Úgy éreztem, mintha a lelkem minden jelenet sort kívülről szemlélne, mintha csak a testem lenne ott, de az teljes passzivitást mutat. Miközben beszéltek hozzám, hiába minden erőlködésem, minden figyelmem, nem értettem, nem hallottam a tőlem egy lépésnyire lévő osztálytársam szavait. Nem tudtam megmozdulni, csak ültem, mint egy szikladarab és egyszerűen semmi. Képtelen voltam megszólalni vagy csak megmozdulni, válaszolni, reagálni.  Minden erőlködésem, minden próbálkozásom, hogy felfogjam, amit mondanak, megbukott. Némi hangfoszlány eljutott a tudatomig, de az „aha, ja, igen” szavakon kívül mást nem tudtam mondani. Ezt követően, az évnyitó alatt, a szokásosnál is bunkóbb és utálatosabb voltam. Magam is meglepődtem, hogy mennyi rosszindulat és keserűség áramlik ki belőlem, mennyi undor és gyűlölet az emberek iránt. Nem bírtam. Olyan volt, mintha egy burokban lennék, egy hangszigetelt burokban, és csak én látom őket, de ők engem nem. Összerezzentem, és álltam ott, mint egy fadarab, minden negatív érzést sugalló tekintettel. Bunkóságom azokra is kihatott, akik nem érdemelték meg, és ezért (is) jobbnak láttam az első adandó alkalommal lelépni. Haza jöttem…..

Itthon sem volt jobb a helyzet.  Menekülök. Folyamatosan. Mindig, mindenhonnan, mindenki elől. De hiába minden, nem találom a helyem. Óriási ez a világ még is elvesztem. Nem találom az utam. Nem tudom, mihez kezdjek. Bármibe fogok, kudarcba fullad. Bármit teszek, vakvágányra fut. Az önmagam iránti utálat és undor, az hogy nem szeretnek és én sem szeretek viszont, a kisebbségi érzés, a tudat, hogy nem vagyok jó ember, sem okos, sem pedig értékes, az érzés, hogy semmire sem vagyok jó (mindezt belém nevelték), tönkre tesz, megöl.

Anyu a napokban nagyon kifakadt. A súlyom miatt. Amiatt, hogy megint rohamosan fogyok (jelenleg 49 kg). Előtörtek benne az „anyai érzések” és a lelki terror oly’ profin művelő technikáját - amit senki más nem tud jobban - alkalmazza. Kulcsszavai a temető, a kórház, hogy tönkre teszem magam, nem fogom bírni a sulit, meg ehhez hasonlók. De ahelyett, hogy az okát vizsgálná, csak a felszínes és külsőséges dolgokkal törődik. Egyszer sem kérdezte meg, hogy miért csinálom mindezt, miért teszem magam tönkre? Pedig talán ezzel kellene kezdeni, nem rögtön a halállal fenyegetőzni. Tény, voltam hozzá egész közel, de nem kellettem neki se. El kellene gondolkodni azon, hogy mikor kezdtem a süllyesztőbe kerülni.  Csak egy kicsit kellene gondolkodnia és rájönne, hogy a kiváltó oka mindennek a nevelésemben és a tíz évvel ezelőtti családi tragédiában keresendő. Nevelésemnek azért, mert apám szinte belém verte, hogy egy csőd vagyok, egy semmire kellő stb., anya nem mutatta ki, hogy szeretne, vagy, hogy fontos lennék, csak ha segítség kellett, nővérem, aki szintén elnyomott, és mindehhez csatlakozó körítés, ami megint csak a személyiségem torzulásához, és a lelki állapotom labilitásához vezetett. A másik dolog meg az, hogy a mai napig nem tudtam feldolgozni annak az embernek a halálát, akit a világon a legjobban szerettem, akit a halálba kergettem. Úgy gondolom, e miatt a bűnöm miatt kínoznak az égiek, szenvedek, mert szenvednem kell, vezeklek, mert ezt érdemlem,

Kezdem úgy érezni, hogy soha nem lesz jobb. Soha nem talál rám a boldogság, a szerencse, a lelki nyugalom.  Soha nem találom meg az utam. Végérvényesen elvesztem. A sötét, végtelen alagútból nincs kiút…...  Csak abban bízom, hogy egy következő életben, vagy odaát, vagy bárhol, de egyszer boldog lehetek….