A feltett kérdés arra vár választ, hogy apakomplexusom van-e vagy nincs?!  Anyát és a nővéremet mostanság nagyon foglalkoztatja a téma, hogy miért nincs párkapcsolatom. Igaz, eddig is fejtegették e talányt, de párnapja még jobban belemerültek a „rejtély” megfejtésébe. Feltevéseik a teljes abszurditástól egészen a közeli realitásig terjednek, tehát a fantáziájuk maximumát beleadják. A ma felmerült két lehetőség áll eddig a legközelebb a valósághoz. Ez pedig az elviselhetetlen természetem anya részéről, a másik a nővérem oldaláról - a legfrissebb - az apakomplexus.

Tény, hogy nem lehet velem egy könnyen szót érteni. Viselkedésem nagyon gyorsan megváltozik. Ennek az oka, a környezet változásaihoz való rendkívül gyors alkalmazkodás, amiben én magam is sokszor belekavarodom, és olyankor inkább csendben maradok. De nem is ez ami ijesztő lehet, sokkal inkább az, hogy hirtelen haragú vagyok, néha anyáskodó és okoskodó. Hol úgy viselkedem, mint egy elkényeztetett gyerek, hol úgy, mint egy 100 éves öreglány, máskor, meg mint akinek kivágták a nyelvét és sokkot kapott. Mosoly ritkán jelenik meg az arcomon, a szemem sem boldogságot és elégedettséget tükröz. Talán koravén vagyok belül??? Másik dolog, hogy jobb szeretek egyedül lenni, magam intézni a dolgaim, segítséget nem elfogadni, ám szívesen nyújtani. A magánszférámba senkit nem engedek, és hát ugye itt van a zárkózottságomból eredő egyéb problémák. De ezek eddig is nyilvánvalóak voltak. Nézzük az új feltevést..

Apakomplexus. Ez a szó ált.-ban olyan embert takar, aki minden partnerében az apját keresi. Ennek számtalan oka lehet. Vagy az, hogy szoros volt a kapcsolatuk, vagy ennek az ellenkezője, vagy pedig az, hogy gyerekkorában hiányzott számára a hiteles apai modell.  Esetemben, úgy gondolom, igazán egyikről sincs szó, másfelől viszont igen. Azt, hogy szoros lett volna, a kapcsolatunk nem mondanám, inkább úgy fogalmaznám meg, hogy kettő helyett egy lépés távolság volt közöttünk. Visszagondolva inkább nagyon laza volt a kettőnk közti kötelék. Soha nem jöttünk ki, elkerültük egymást, beszélni soha nem beszéltünk, tehát nem állt fenn apa-lánya kapcsolat. Viszont nem hiányzott az életemből. Mint apa modell megfelelt annak a képnek, amit a külvilág elvárt. Vagyis annak, hogy dolgozzon, legyen ott a családja mellett, viszont annak nem, hogy szeresse, nevelje a gyerekeit, törődjön velük, követendő mintát támasszon eléjük, és mint embereket, mint a gyerekeit tekintse, nem holmi ingyen munkaerőt. Tehát csak a látszatra adott.

Apakomplexusról ebben az értelemben nem beszélhetünk. Kifordítva inkább. Mivel én nem apámat keresem, hanem olyan fiút, aki még egy aprónyit sem hasonlít rá. Ha felfedezek némi közös jellemvonást, rögvest igyekszem eltaszítani, rosszabb esetben megutáltatni magam az illetővel. Én a kiszemeltbe önmagam kiegészítését keresem. „Zsák a foltját” a mondás szerint :) . Aki olyan, mint én csak jobb. Nem szeretnék anyám sorsára jutni. Nem vágyom arra, hogy egy alkoholista mellett éljek, aki számba se vesz sem engem sem a család többi tagját. Nem olyan életet képzelek magamnak, hogy éjt nap alá téve dolgozzam rabszolga módjára, elismerés nélkül, időt nem hagyva a családra és magamra. Nem szeretnék olyan „társ” mellett kikötni, aki utón-útfélen azt sulykolja belém, hogy mekkora szégyent jelentek a számára és hogy az élete negatív irányba fordulása az én hibám lenne. Aki a gyerekeit lekezeli, alázza, nem tekinti semminek, csak gondnak és nyűgnek.

Mikor elkezdenek érveket cserélni, mindig elmosolyodom. Mennyi abnormális ötlet, és ahogy előadják, kabaréba való. De őszintén megvallva, inkább vagyok egyedül, mint egy olyan ember mellett, aki se nem tisztel, se nem szeret, akire nem tudnék felnézni, aki nem ért meg, nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Ezt viszont nem tudják megérteni, mert szerintük egy nő csak egy pasi oldalán lehet egész, sikeres és boldog. Amivel ismételten csak vitatkozni tudok :) !