Nagyon sokszor nem értem magam. Nem értem mi okból viselkedem úgy, ahogy. Miért cselekszem úgy, hogy az ne legyen jó senkinek. Miért vagyok önző? Miért gondolkodom így? Miért mutatok mást, mint amit valójában érzek? Miért akarok megfelelni a külvilágnak? Miért nem tekintem magam embernek, szerethető, értékes lénynek? Miért alkalmazkodom folyton? Stb. Ezer meg ezer kérdés merül fel bennem önmagammal kapcsolatban. Miértek áradata, amikre választ nem tudok. Vagy csak nem akarom bevallani magamnak, hogy egy nulla vagyok? Egy szar alak? Fáj az igazság, és félek belátni, hogy nem vagyok tökéletes, holott, azon munkálkodom, hogy az legyek, de ez emberileg lehetetlen. Hisz’ az, hogy mi a tökéletes, relatív. Hogy nekem mi a tökéletes, azzal sem ért egyet senki, nem mintha ismerne bárki is. Végülis, hogy ismerhetnének, mikor önmagam sem ismerem. Elvárásaim úgy változnak, mint a kedvem. Pillanatok töredéke alatt.

Nem hiszem, hogy lenne még egy olyan ember, mint én. Még egy ilyen megnevezni sem tudom milyen, biztos nincs. A teremető vagy bármi is hozott létre bennünket, csak egyszer hibázhatott ekkorát! Nem hinném, hogy van még olyan ember, aki direkt úgy él, hogy az neki ne legyen jó. Direkt sanyargatja magát, direkt kergeti magát a magány fogságába, igyekszik minél több embert magára haragítani, még a legjobb barátait is, és egy mazochista. Olyan, aki mindenkit megbánt, aki kiforgatja mások szavait, úgy alakítva a társalgást, hogy veszekedést szítson, aki önző módón csak a maga szenvedését vívja ki. Aki nem törődik azzal, hogy kit és hogyan bánt meg, csak neki legyen minél rosszabb.

Vágyom arra, hogy szeressenek, törődjenek velem, hogy legyen olyan, akit szerethetek, akivel törődhetem. Legbelül igen. Legbelül nem vagyok sem rideg, sem pedig érzéketlen, mint amilyennek a külvilágnak mutatom magam. Belül épp ennek az ellenkezője zajlik. De az ironikus az, hogy hiába minden vágyam, nem engedek. Nem engedem, hogy bárki is közelítsen felém, sün módjára viselkedem. És az, hogy védekezés a csalódás ellen, hülyeség! Mert nem! Egyszerűen, csak túl gyáva vagyok, a könnyebb utat választom. Kifogásokat teremtek magamnak, amiket úgy adok elő, hogy ez érthető és jogosnak tetszen. Valaki elhiszi, valaki nem. 

Olykor felébred a „józanész”, akkor vagyok szomorú. De aztán belegondolok, és úgy alakítom a gondolatmenetet, hogy az nekem, vagyis a merev és görcsös, szabályozott egómnak tetsszen, elnyomva a gyenge egóm. Mindenkiben a jó és a rossz viaskodik. Akkor boldog és kiegyensúlyozott az ember, ha összhang van köztük, ha harmónia van test és lélek közt, ha a szív erősebb az agynál, ha a realitást legyőzi a vágy. De ahol egy is hibádzik, ott alakul ki a gond. Persze, azt, hogy ki hogyan kezeli, az személytől függ. Ki jobban, ki kevésbé jól, más meg képtelen, mint én. Esetemben a torzított, elsötétített realitás, a pesszimizmus uralkodik, a testem úralja a lelkem, az agyam elnyomja a szívem, és a vágyak… őket kiöltem…

Ami én vagyok az egy test, nem csak lélek nélkül, de lassan minden emberi érzés nélkül…