Úgy érzem, most egy darabig biztosan kerülöm az emberek társaságát, legalábbis szeptemberig biztosan. Nyaralásként leutaztam Szegedre. Szeretem azt a várost. Jól érzem ott magam. Kellemes, napos, virágos, mosolyogtató! Az emberek is nagyon közvetlenek, kedvesek, barátságosak, nem úgy, mint az itteniek. Ugyanis itt a legtöbb bunkó, undok, és mogorva.

Az ott töltött 9 napom arról szólt, hogy kipihenjem az elmúlt tanévet és az elkövetkezendőt. Kikapcsoljak, lazítsak, kimozduljak a szobám négy fala közül.  És persze az, hogy találkozzam az ottani barátaimmal. Ez részben sikerült is. De a magány és a depresszióm oda is elkísért. Minden napom beárnyékolta az egyedüllét, a tehetetlenség, az, hogy nem éreztem magam fontosnak.

Minden nap a városban voltam vagy délelőtt, vagy délután.  Megnéztem mindent, amit látni kellett. Első utam azonban a „komédiáshoz” vezetett, átadva Serafis üzenetét. Ott találkoztam valakivel, akivel egy barátság kezdetére számítottam, ehelyett egy (szerintem) remek délután után, magába zuhant és bunkózott velem. Nem értem miért. Az a vicces benne, hogy a srác pont olyan, mint én, csak épp fiúban. De nem értem és minél többet agyalok rajta, hogy mit és hol rontottam el, annál kuszább az egész.

Ottani barátaimmal felfrissítettük a barátságunkat.  Képek sokaságával örökítettük meg a pillanatokat, amiket nem mostanában ismételhetünk meg. Sokat beszélgettünk. Elmentünk a kórházba, ahol anno megismerkedtünk, és ahol a lelki problémáink összekovácsoltak bennünket.

Szeged mellett egy kisvárosban laktam ez idő alatt. Unokatestvérem anyósa nagyon aranyos, kedves nő. Más, mint anya. Vele olyan dolgokat tudtam csinálni vagy olyan témákról beszélni, amik itthon lehetetlenek. Bicikliztünk, megtanított römizni, úgy tudtam mellette főzni, hogy közben nem oktatott, és minden megnyilvánulásában nem az a mondat a fő, hogy „én nem…” „én nem így..”stb. Nem. Neki minden mondata a fiai nevével kezdődik, vagy velem kezdődött. Önzetlen és odaadó, nyílt, figyelmes és modern, pedig ő sem tartozik épp a fiatalok korosztályához. Szóval egy olyasvalaki, akit bárki elfogadna anyának.

Ma haza jöttem. Azt hiszem nem kellett volna. A lakás úgy nézet ki, mint ahol nem is emberek laknak, hanem állatok. Fáradt voltam. 12 órát utaztam. Kiborultam. Kijött minden feszültség, ami bennem volt. 3 órán át takarítottam. Valami iszonyatos állapotok voltak itthon, nem tudtam sírjak vagy nevessek.  Nem is beszéltem anyáékkal. Nem tudok. Hiába mondanék nekik bármit is, nem értenék meg, és csak lehurrognának. Mondtam, hogy voltam a kórházba. Feltételezésük szerint azt mondták, amit vártam „Milyen ronda vékony vagy”. Rosszul esett, de megszoktam. Mondtam, hogy nem, épphogy csinosnak és szépnek tituláltak. Erre meg csak néztek. Apám nem is köszönt, észre sem vett. Ez sem változott.

Mennyivel más ott, mint itt… Ott boldog voltam, ha nem is egyhuzamban, de az voltam. Felszabadult, nyugodt, és szorongástól mentes. Jól aludtam. Semmi vita, semmi nézeteltérés, se hangos szó. Ott éreztem, hogy szeretnek és nem csak egy kolonc vagyok. Elismertek, megdicsértek, ha olyat tettem, vagy az öltözetem, mielőtt elindultam volna a városba. Naponta hallottam, hogy jól nézek ki, jó ízlésem van, szóval pozitív kritikák sokaságát.  Ami nagyon jól esett.  Itthon pont ennek az ellenkezője van. „hogy nézel már megint ki?”, „mi van rajtad”, „nem áll jól”, „most ronda vagy”. Veszekedések állandóak, csoda, ha csend van. Ellentétek ütköznek, feszültséget és idegességet szítva.  És ezek után csoda, hogy ilyen vagyok???

Otthagytam a boldog és felszabadult énem, és magammal hoztam a mogorva és szorongót, amihez társult még nagyobb fokú zárkózottság, közöny, érzéketlenség és bunkóság. Falam vastagodott, tüskéim élesedtek.  Megfogadtam, hogy senkivel sem leszek kedves, sem nyílt, és mindenkivel bunkón viselkedem. Aki meg valóban nem érdemli meg, azzal szimplán közönyös. Mindezt azért, mert hiába vagyok zárkózott, vagy nyílt, mindig sikerül valakinek lyukat ejteni a védelmemen és valahol belém rúgnia, amit nem tudok kiheverni egyhamar. Az újabb csalódás ejtette seb nem tudom, mikor gyógyul be, de addig is a közömbösségem és az undokságom, talán biztosítja majd a védelmet összezúzott lelkemnek. Visszahúzódom a csigaházamba. Sajnálom Serafis nem tudnék a szemedbe nézni és veled sem közönyös lenni. Megbántani meg nem szeretnélek, annál sokkal fontosabb vagy számomra…

ennyi