Létezik –e olyan stílus amiben nem kapnak helyet az érzelmek? Ahol nincs szó szerelmi bánatról, vallomásról, sikerről, boldogságról, vagy fájdalomról? Nem hinném. Még is!  Ha sétálsz az utcán, és figyeled az szembejövő emberek arckifejezését, nem igen látsz valakin is mosolyt, vagy a szemükben csillogást.  Vagy bárhol is legyél, az emberek arca titokzatos, már-már érzelemmentes. Titkolják őket, mintha ez valamiféle bűn lenne, mintha egy titkot őriznének, vagy ez lenne életük záloga. Nagyon ritkán lehet boldog párokat is látni. Igaz, most hogy jó idő van, kimerészkednek a szabadba, de akkor sem olyan sokan. Azoknak a száma meg még kevesebb, akik már több hónapja, esetleg éve együtt vannak. Miért lehet ez??? Miért válunk egyre érzelem mentesebbé, rideggé és felületessé? Miért nem vagyunk képesek őszinte, tiszta érzelmekre és azok kimutatására? Mitől félünk, vagy mi az, ami erre késztet bennünket? Nem gondolom, hogy a médiának lenne a felelőssége ez is, mert a legtöbb filmnek, zenének vagy egyéb művészi alkotásnak ez a fő témája. Talán a túl modern technikának és az elgépiesítésnek köszönhető? Olyanok leszünk, mint a gépek? Szürkék, ridegek és emberi kapcsolatok létrehozására léptelenek??? Miért hiszik azt az emberek, hogyha azt mutatják, hogy nem szeretnek, akkor ők sérthetetlenek? Attól lesz valaki „vagány” ha minél több pasival/csajjal teremt testi kapcsolatot, szerelem nélkül? Komolyan nem értem! Véleményem szerint, annál gyönyörűbb dolog nincs is a világon, mint hogy azzal vagy együtt, akit feltétlenül szeretsz, akiben megbízol és önzetlenül képes vagy érte mindenre és fordítva. Miért mond le erről sok ember?

Feladni a boldogságot néhány felületes kapcsolatért? Lemondani az élet adta legszebb érzésről? Ennyire a külsőségek rabjai lennénk? Vagy csak ennyire nem érdekel már a másik???

Ha tetszik valaki, hálásak vagyunk valakinek, miért nem nyilvánítjuk ki? Miét nem közeledünk felé, vagy megyünk és megköszönjük, esetleg egy apró gesztussal megháláljuk? Miért olyan nagy erőfeszítés ez? Félelem? Félelem a csalódástól, a visszautasítástól? Attól, hogy esetleg a „barátaink” szemében kisebbek lennénk?

Kérdések százát tudnám még felsorolni, de válasz nélkül nem sok értelme lenne. Úgy gondolom, hogy ha nem kockáztatunk, nem is nyerhetünk! Ha esélyt sem adunk magunknak a boldogság eléréséhez, akkor meg sem érdemeljük azt! Nem tudhatjuk, hogy a másik mit gondol vagy érez. Lehet, hogy hasonló vitát folytat önmagával, mint Te. A baráti véleményekről meg csak annyit, hogy az igaz barát elfogad, megért, és melletted áll, bármi történjen. Az ő szemében nem zsugorodsz össze, ha oda mész egy sráchoz/lányhoz vagy bármit is tegyél, vagy mondj. Különben is, a mai világban, már elfogadott, hogy a lány kezdeményez, mert akárki akármit mond, a fiúk zöme gyáva és meghunyászkodó. (tisztelet a kivételnek)

De az is lehet, hogy csak én vagyok túl naiv, mert még hiszek abban, hogy az emberek lelkében ott van a szerelem, a szeretet, a hála, a tisztelet stb. érzése, és képesek ezekez őszintén kifejezni. Talán még létezik olyas valaki, aki képes kezdeményezni, tud köszönetet mondani és szerelemmel szeretni, mindezt nem fél kimutatni. Biztosan vannak ilyen tagok is, de 10-ből jó, ha 1 ilyen!

Szóval ez van! Bár lehet, hogy tévedek és hülyeségeket beszélek, akkor szólj és javíts ki…