- SAS: Mi a baj?

-         -   Ego: Semmi!!

-          - Sal: Neki hazudhatsz, de nekem nem!!!

-          Ego: igazad van! Hogy mi a baj??? Ezt nehéz elmondani. Kezdjük az elején: Valahol olvastam egy cikket arról, hogy azok a gyerekek, akiket a szüleik nem részesítettek kellő mértékű szeretetben, hajlamosabbak arra, hogy felnőttként ne tudják kimutatni az érzéseiket. A másik meg a szendvics gyerek szindróma. Azaz, a középső gyerek kap a legkevesebb figyelmet, szeretetet, foglalkozást, mindent. Velem is pont ez a szitu. Gyerekfejjel a családomtól nem kaptam meg azt a szeretetet és törődést, amire szükségem volt, és ez most visszaüt. Folyton küzdöttem a szüleim elismerésért, szeretetéért, törődéséért, amiből ugyan a nővérem sem kapott sokkal többet, mint én, de ő akkor is lényegesen többen részesült. Kimagasló tanulmányaival, szorgalmával és tehetségével elérte, hogy apa benne lássa a reményt, azt, akire büszke lehet. Ennek nem egyszer, hangot is adott. Aztán jött az öcsém, aki a semmiért megkapta mindazt, amiért én eredménytelenül, vért izzadva harcolok a mai napig. Ha az emberbe folyamatosan azt sulykolják, hogy tehetségtelen, hülye, ostoba, és esélye sincs a boldogulásra, nem lesz belőle semmi, nem méltó semmiféle pozitív emberi érzésre, akkor előbb utóbb, ha igaz, ha nem, elhiszi. Elhiszi, hogy ő egy csőd, egy olyan személy, akit nem lehet szeretni, aki mindent elront, és semmihez sem ért. Apám, mióta az eszemet tudom, folyton ezt „veri” belém. Ennek szellemében felnőni, nem épp egy leányálom. Ez a tudat, kihat az egész életembe, a kapcsolataimra és a terveimre. Elérte a célját, mert tényleg így érzek: nem lehet szeretni, nem lehet bennem megbízni, csalódást okozom mindenkinek, és egy csődtömeg vagyok. Ha emberek közé megyek (nagy ritkán), ott is a legutolsó aljadéknak érzem magam, egy oda nem illőnek. Ez abból adódik, hogy anno a családi összejövetelek alkalmával, apám a hibáimmal dicsekedett, felnagyítva, és egész este rajtam mulattak pár pohár alkohol mellett. Én meg, hogy elkerüljem a megjegyzéseket, elvonultam és magamba zárkóztam. Nem éppen jóleső érzéseim közé gubózva, ostoroztam magam, és ez mára berögzült. Hiába nincs már ehhez hasonló szituáció, én továbbra is a sarokba húzódzkodva csendben, elgondolkodva, szótlanul ülök, és várom, mikor rúgnak belém, mikor tesznek megjegyzést.

Nem beszélek az érzéseimről, magamról, a gondjaimról, mert tudom, hogy másoknak sokkal nehezebb, és ők nem zuhannak magukba, mint én, nem olyan gyengék és sajnáltatni sem akarom magam. Nem szeretném, hogy rájöjjön a külvilág, hogy mennyire labilis, és szeretet hiányos vagyok, mert azzal, a gyengeségem ismerem be, amivel újabb szintet zuhannék a világ és a családom szemében.  Neki (SAS) sincs egyszerű élete, bár ő sok szempontból jobb helyzetben van (odaadó barátok, akik bármikor bármire; nővére és anyukája, akik a világon a legjobban szeretik; csapattársai, akik mindent elkövetnek, hogy náluk maradjon és nem feltétlen a kiváló játéka miatt.. stb.).

Nem akarom magam hasonlítani senkihez! Mindenkinek meg van a maga keresztje, valakié könnyebb, másé nehezebb. Személy szerint én még meg is nehezítettem az anorexiával és a depresszióval. Az anorexiával csak az volt a célom, hogy végre észrevegyék, hogy létezem. De erre sem maguktól jöttek rá, hanem 3 évi koplalás után egy unokatestvérem jóvoltából.

Szóval most tényleg ott tartok, hogy egy csőd vagyok, akinek tényleg nem jön össze semmi…. Tudom, hogy nekem kell változatni, az egész életemet, a lelkemet megreformálni, de egyelőre fogalmam sincs,hogyan kezdjek hozzá, egyáltalán lenne-e értelem belekezdeni?! Egyedül a világban, magányosan, van értelme az életnek? Az ember, miért löki el magától mindazt, amire vágyik? Miért taszítja magát a szenvedés kútjába? Miért válik önként remetévé? Miért csinál homlokegyenest mást, mint amire szüksége lenne? Miért vonja meg magától az élet örömteli dolgait? Miért, miért, miért???

Na Sal, te, mint az értelem és racionalitás megformálója, a logikus gondolkodás atyja, válaszolj! Mert a lélek ezekben a kérdésekben tudattalan!!!