Az emberek életében rengeteg olyan alkalom van, ami megerősít, lendületet ad az újra kezdéshez, a folytatáshoz, ahhoz hogy újból és újból reggel felkeljünk és elinduljunk suliba vagy dolgozni. Ez bármilyen formában megnyilvánulhat, nem kell feltétlen kézen foghatónak lennie. Lehet ez egy mosoly, egy új ismerős, új barát, új lehetőség stb. Lehet egy apró dolog, amit mi emberek hajlamosak vagyunk nem észrevenni. Átsiklunk a parányi „jelentéktelennek” vélt dolgok felett, közben meg lehet, hogy az volt egy óriási esély, ami az orrunk előtt úszott el. Tehát, lehet, hogy az alkalmak tárháza és számlálhatatlan mennyisége terül elénk, mégis vajmi kevés azok száma, amelyeket fel is használunk. A kor embere csak a nagy dolgokat veszi észre, amik már irreálisan nagyok, épp hogy ki nem szúrja a szemét, amik már csillagokba szöknek, a külsőségek rabja. Azaz, ami kívül nem szép, nem esztétikus, nem gusztusos, az belül sem lehet szép, okos, vagy épp finom.

Ha az emberek kicsit oda figyelnének embertársaikra és nem csak a tárgyat, eszközt, gépet látnának benne, hanem egy élő lényt, akkor nem itt tartanánk. És hol tartunk?? Ott, hogy kezdenek eltűnni az emberi érzések, az őszinte - barátságok, - beszélgetések, együtt eltöltött kellemes idők. Minden annyira felületes és álszent. Mindent beárnyékol az irigység, az önzés, a szeretet teljes hiánya. A legtöbb „barátság” érdekből szövődik, és ált.-ban árulás a vége. A válások is egyre csak szaporodnak, mert az emberek képtelenek a kompromisszumra, képtelenek az igaz szerelemre/szeretetre, ami az önzésnek tudható be. Mert mindig csak én, én, én, soha nem te, vagy mi.

Pedig ha újra elkezdene kommunikálni az emberiség egymással, félre tenné a gőgjét, az ego-ját, és kicsit is körülnézne a világban, úgy gondolom, sok minden másképp alakulna. De a jelen állás szerint erre esély sincs! A mérhetetlen kapzsiság nem láttatja az emberekkel, azokkal, akik felettünk, kis emberek felett döntenek - és igazából senkivel -, hogy ezzel az iránnyal, ezzel a hozzá állással és nemtörődömséggel a vesztünkbe rohanunk. Mert rohanunk, szélsebesen rohanunk!

Annyira nyilván való jelei vannak, hogy ezeket már csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Nem csak a természet az, ami ontja magából az intő jeleket, hanem a sors, a dolgok alakulása, az emberek viselkedése, a társadalom alakulása, minden. Bármerre nézünk, azt látjuk, hogy valami nincs rendben, valami tönkre ment, valaminek vége, elmúlt. Már nem születnek új dolgok, minden pusztul, minden meghal. És nem teszünk semmit, sőt talán épp ezt a folyamatot siettetjük, ráadásul, mint ha szánt szándékkal. Pedig még vissza lehet fordulni, a szakadék pereméről is meglehet hátrálni. Akkor az emberiség miért nem tesz önmagáért, az életért, a környezetéért valamit, amitől jobb, élhetőbb, szebb és egészségesebb jelent, környezetet és jövőt kapna? Gondolok itt a lelki egészségre is. Ha test és a lélek nincs harmóniában, akkor nincs egyensúly ember és világ között sem. Meg kell találni azt az utat, amin jól érzi magát az egyén, mind testben, mind lélekben. Ahol boldog, kiegyensúlyozott életet élhet, ahol olyan emberek veszik körül, akik őszintén szeretik és fordítva, ahol a depressziónak és a pesszimizmusnak esélye sincs az egyén felett. Lehet, ez tökéletes világnak hangzik, pedig nem az. Ez az eredeti világ, amiben nem volt/nincs helye az önzésnek és a kilökődésnek, ahol az emberek figyelnek egymásra. Ez nem lehetetlen, csak tenni kell érte. Változni és változtatni. Nem homokba dugni a fejünket és várni a csodát. Semmi nem jön magától! Harcolni kell, bízni és remélni, cselekedni, nem hagyni, elmenni mellettünk a kínálkozó lehetőséget. Változtatni akkor, amikor mód van rá, akkor és azt, mindent!!

A jelen közeg talán pont a túlmodernizált és gépiesített világunknak köszönhető. Mi is lassan olyanok leszünk, mint a gépek, melyek körül vesznek. Szürkék, ridegek, érzelem mentesek és életünk is monoton, üres lesz….