Barátok és én
Barátok azok, akik életben tartanak minket, akikre számíthatunk, akik meghallgatnak, akik együtt örülnek és sírnak velünk. A mai világból, úgy érzem, az igaz barátok kiveszőfélben vannak, ezért meg kell ragadni és meg kell tartani azokat, akiket annak tartunk.
Nekem sincs sok barátom, de nem is a mennyiség számít, sokkal inkább a minőség. Akik vannak, legyen az a kontinens másik végén, vagy az ország másik végén, ill. a szomszéd faluban, tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk, mert mind önzetlen, kedves, figyelmes, és mindig figyelnek rám. Bármikor, bármivel fordulhatok hozzájuk, ők mindig készek segíteni, még ha csak arról is van szó, hogy meghallgassák a nyavalyáimat, vagy elkísérjenek egy nagyobb sétára, esetleg csak ülni a parton és bámulni a vizet. Soha nem hagynak egyedül, ha testben nem is, lélekben mindig itt vannak, velem!
Keveseknek adatik meg az ilyen barát, ezért is fogom őket rövid pórázon, és figyelek rájuk. Kölcsönösen figyelünk egymásra. Mind nagyon értékesek, különböző egyéniségek, de mind rendkívül csodálatos ember. Büszke vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, és már értük érdemes nap- nap után iskolába menni, e-mail-eket gépelni, vagy msn-en időzni, várva mikor lép fel valamelyik.
Bár azt igazán egyikőjük sem tudja, hogyan jutottam el idáig, ilyen mélyre. ez sok év folyamata volt. A gyerekkorom sem volt vidám, sőt már egész óvodáskoromban ki voltam utálva a csoportból, mert nem voltam szép, nem jártam szép és drága ruhákba, nem voltak klassz játékaim. Általánosban is ugyan ez a szitu, de itt társult az is, hogy nem voltam puncsos, és inkábba fiukkal lógtam. Folyton bántottak, megjegyzéseket tettek, sértegettek, megaláztak. pont, mint ahogy apám tette. Aztán a sorsdöntő év: 2000 nyara. Azon a nyáron 10 éves voltam, és akkor vesztettem el azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem, a mamámat. Tíz éves fejjel nem tudtam feldolgozni, sem megbeszélni senkivel. Nővéremet is nagyon rosszul érintette, ő is imádta. De ő erősebb jellem, jobban kezelte, azt hiszem. Nagyon ő sem beszél az érzéseiről, mit, hogyan, miként él meg. Sajnos nekem sem, pedig lehet, hogy tudnánk egymáson segíteni….
Az évek során sem szűnt meg a hiánya, a szeretetem, a vágyakozásom iránta. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, ne sírtam volna utána. Nem engedtem el, nem tudtam elengedni, ragaszkodtam hozzá, mint minden olyan személyhez, aki valaha is közel került hozzám. 14 éves koromra kialakult az elég súlyosnak mondható depresszióm. Anyunak hiába mondtam, hogy el kellene menni szakemberhez, ő csak legyintett, mondván kinövöm, ill. hogy tinédzser kor velejárója ez a tünet csoport. És ennyibe is maradt. Eközben megromlott, ill. el mérgesűlt a kapcsolatom apámmal. Soha nem szeretett, mindig megalázott, lekezelt, sértegetett, lelkileg nagyon bántott. Aztán a családtól is elfordultam. Mindenki a szerint nézett rám, ahogy apám beállított. És jött az első szerelem, első pofára eséssel, ami nem volt kicsi. Irtózatosan fájt. Hangsúlyozom, mindezt senkivel nem tudtam megbeszélni. Évek teltek, iskolaváltás, új város, új emberek, új szokások. Csalódások érték egymást minden téren, én meg egyre zárkózottabb, magányosabb lettem. Az első év az még úgy-ahogy elment. Aztán nyáron, elhatároztam, hogy lefogyok 56 kg a 64- ről. Gondolván, így majd jobban tetszem a fiúknak. Gyermeki naivság…Mire a szüleim, pontosabban az unokatestvérem észrevette a változást, már 53kg-nál tartottam. Jött a kórház, pszichológus. Eredménytelenül. Rá másfél évvel nővérem ballagott. Akkor már 40 kg voltam. Unokabátyján nem ismert meg a ballagáson. Anyunak mondta, hogy csináljanak velem valamit, mert ez így nem jó. Anyu persze megint csak legyintett, mivel eddig sem hallgattam rá, ezután sem fogok. Mikor a család megtudta, hogy hova kerülök, keresztanyám kijelentette, hogy mindezt titkolni kell és, hogy én vagyok a család szégyene. Végülis úgy kerültem ismét kórházba, hogy egy másik unokatestvérem, a Szegedi klinikán volt gyakornok, és némi adat módosítással felvettek a gyermek pszichiátriára. Ezt, a kórházi felvételem előtt egy nappal tudtam meg, amit a család már hónapok óta tudott. 4 hónapot töltöttem ott. Az első kettő kegyetlen volt. Se telefon, se látogató, egyedül a szobába, senkivel még az osztályon belüliekkel sem érintkezhettem. Végig nézték, ahogy eszem, mindent le kellett írnom. Mit éreztem előtte közben utána. Minden percem szemmel tartották és jelentéseket körmöltek rólam. A következő 2 hónap viszont nagyon jó volt. Visszavágyom. Ott igazán boldog voltam, szabad, kötetlen. Nem bántott senki, foglalkoztak velem, szerettek és mindezt úgy, hogy érezzem. Elfogadtak. És én is segíthettem.
Örökké hálás leszek mindenkinek, aki ott és akkor mellettem állt és segített. Nem hagytak elveszni, a mentő öv mindig késszen állt. És most ugyanezt a barátaim teszik, akiknek ezt, és azt,hogy mellettem vannak, soha nem tudom kellő kép meg hálálni!!
Köszönöm!!!
