Sokat agyaltam azon, hogy belevágjak ebbe a blog írásba, hiszen ha úgy vesszük ez egy nyilvános napló. Nyilvános, mert bármikor bárki elolvashatja, és még le is reagálhatja, szóval elég merész szerzőnek lenni, de természetesen ez témafüggő is.

Valaki egyszer azt mondta, azt írjuk, amit tudunk. Én azt tudom, hogy 20 éves vagyok. Semmi egyebet. Ezt a mondatot egy filmben hallottam és úgy gondoltam ez ide ideális. A filmben ez a mondat úgy folytatódik, hogy a főszereplő felsorolja, hogy mije van: menő állása, jó fizetése stb. Hát nekem egyik sincs! Elméletileg egy év múlva érettségizem, aztán hogy mi lesz egy év múlva az a jövő titka.

Egy másik filmből is had idézzek egy mondatot, mely az egyik kedvenc filmemben hangzik el: " ...örökké nem eshet!!" Ez az egyik életfilozófiám, ami kezdi lassan érvényét veszteni, még pedig azért mert már húsz éves esik, olykor átcsap jégesőbe és akkor óriási pusztítást végez. Na, jó talán ez a húsz év kicsit erős, reálisabb a tíz. Azért tíz, mert tíz éve gyökeresen megváltozott az életem. Elvesztettem azt az embert, aki számomra a világot jelentette, akit az életemnél is jobban szerettem. Gyerek fejjel nem tudtam feldolgozni a hiányát, sem megbeszélni senkivel az érzéseimet. Ekkor kezdődött a mai napig tartó súlyos depresszióm, amihez kb. 4 éve társult az anorexia nervosa. Több pszichiáternél, pszichológusnál megfordultam, 4 hónapig kezelés alatt is álltam Szegeden a Gyermek- és Ifjúság pszichiátrián, mondanom sem kell, hogy eredménytelenül, ill. a szegedi kezelés átmeneti javulást hozott. Így utólag visszagondolva, az a négy hónap volt életem legszebb időszaka. Távol  a családtól, az ismerősöktől, mindenkitől, aki megbántott, aki csalódást okozott ( kb. 300 km). Semmi kapcsolatom nem lehetett velük. Új, ismeretlen emberek, akik nem ismernek, nem tudják, milyen vagyok, tiszta lap. Nagyon sok barátot szereztem ott, akik nagyon hiányoznak, őszinte emberek, akikben eddig sem csalódtam, és ott, rengeteget tanultam!! Az alföldi emberek teljesen mások, mint az itteniek. Nem is tudom, mintha más világ lenne, pedig egy ország...

Szóval ezzel a kis, - ami a kisnél nagyobb- felvezetéssel, szerettem volna elindítani ezt a blogot, melynek, céljának azt terveztem, hogy segítsek, próbáljak kiutat találni abból az alagútból, melyben én is toporgok és melynek a végén nem akar fel villanni a fény. Én egy elég lelkis emberke vagyok, aki a környezetében eddig nem talált olyan személyt - sem a családjában - akivel őszintén, bármiről tudjon beszélni, akinek a lelkét kitudná önteni anélkül, hogy elítélnék vagy megvetnék. És tudom, hogy ezzel sokan vannak így, és rajtuk, rajtatok szeretnék "segíteni",mert tudom, hogy szükség van egy lelki "szemetesládára", aki nem dobja vissza a szemetet, és- hogy kicsit önző legyek- lételemem, hogy segíthessek rajtatok!!!!