Éjszaka közepén hírtelen kinyitod a szemed, felülsz az ágyon és körbenézel. Nem álmodtál sem jót, sem rosszat még is valami nagyon rossz érzés kerít hatalmába.

Furcsa minden. Nem a megszokott fekhelyeden ébredsz, a falak is mintha más színűek lennének, és a plafon, az egész magasan van. Az ablak is máshol van és az ajtó nyitva. Erős fény szűrődik be rajta, élesen vág a szemed holt udvarába.

Hirtelen egy apró neszre leszel figyelmes. Óvatosan felállsz, lábujjhegyen elindulsz az ajtó felé. Kilesel a résen, kilépsz a szobából, át egy másikba, hogy megtaláld a zaj forrását.

Megállsz, felnézel, és szembe találod magad a lopakodóval. Farkasszemet néztek egymással. A döbbenettől szólni sem tudsz, pedig az ajkad szólásra kér engedélyt. Nyúlsz felé, hogy megtapasztald, valódi embert látsz e, vagy csak egy árnyat, ami olyan valóságosnak tűnik, mintha valóban az lenne. Nem lehet ez igaz, ez csak egy álom, egy rossz agyi szülemény. A tudatalattid biztos meg akar viccelni, ez nem, ez nem….ez nem.

Mielőtt megérintenéd, a bejárati ajtó zárja felzörren. Kulcs zörög, kilincs lefelé hajlik, az ajtó nyílik. Lassan, csendesen, épp alig hallhatóan. Egy lábfej akar beljebb jönni. Tekinteted ide- oda cikázik, nem tudod, mi történik. Hol vagy, mit tegyél. Tested moccanni nem hajlandó. Állsz ott, mint egy szobor, az idő lassított felvételként halad, a levegő dermedt, fagyott és te csak a fejed kapkodod.

Az ajtó tárva, az ember belép. Beljebb, egyenesen feléd. Jön, egyre bátrabban, és nyújtja feléd a karját.

Feléd? Vagy afelé, aki neked tükörképet mutat?

Visszamész a szobádba, hüledezve azon, hogy keresztülnéztek rajtad. Keresztül ő és te.

Az ahonnan indultál, eltűnt. A helyén egy lefelé vezető lépcső van. Ezen már meg sem lepődsz. Eluralkodik rajtad a bánat. Kiönt lelked óceánja és beletörődve abba, hogy nem létezel, levonszolód magad a lépcsőn.

Hosszú, meredek fokok, egyiken másikon hegyes szegek, amelyek feltépik a talpadon a bőrt, vágnak a húsodba, kutat fúrnak a vérednek.

Hírtelen sirályok hada támad meg. Karmaikat a karodba vájják, gyenge ereidet szívják, tépnek és harapnak, szárnyaikkal az arcodat verdesik.

Tested elgyengülve, sápadtan, kimerülten, lelked üresen, szíved összetörve, érsz le az úton. Hogy hova vezetett a lépcső?

Vissza a megszokott, régi fekhelyedhez, ahol sötétek a falak, a plafon alacsonyan van és se fény, se nesz nem szivárog be sehonnan.

Legfeljebb az apró bogarak kelletnek némi zavart, mikor ebédidő van…2 méterrel a föld alatt.