Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék ételért könyörgő emberekkel. Nem kérő, hanem könyörgő emberek tucatjai járkálnak fel s alá az utcákon, kétségbeesetten szólítva meg a járókelőket, keresve olyan jobb sorsú honfitársaikat, akikben van annyi humánum, hogy megszánják őt, őket ennivalóval. Zömük nem pénz kér, hanem valódi ételt. Nem szánalmat, hanem könyörületet.

Keresik a szolidaritást, az empátiát, a segítő készséget, akarást.

A lecsúszás, az elszegényedés, az, hogy elveszhet a létbiztonság, az állás, a jövő és mindaz, amit bele invesztált az ember fia az életébe, mindenkit egyaránt, egyenlő (nagy) mértékben fenyeget.

Még sem ez uralja a közbeszédet. Nem a valós, saját problémák tucatjainak megoldására tett kísérletek, a jobb feltételek megteremtése az, ami az ország erejét felemészti, hanem az, ami effektíve nem, vagy csak minimális veszéllyel fenyeget.

Kétségtelen és vitathatatlan az az állítás, hogy terror, mint potenciális veszélyforrás itt kopogtat a határon, azonban Magyarország helyzete nem indokolja azt a fajta reakciósorozatot, amelyet a kormány tanúsít.

Európa legtöbb államában valóban érezhető és indokolt a feszültség, a rákészülés, a prevenció, a gyanakvás és a biztonsági intézkedések szigorítása. A nyugati típusú államokra (lásd: Párizs, Brüsszel) valós veszélyt jelent az iszlám radikális szárnyának térnyerése, a terrorista akciók, azonban a keleti jellegűek ez nem érvényes ilyen mértékben, sőt, talán egyáltalán nem.

Az IS-re és más alakulatokra nem a keleties jellegű országok jelenti a megsemmisítésre, instabilitásra kijelölt célpontokat, hanem a nyugatiak, akik magukra a rendszerükre adnak olyan válaszokat, tesznek olyan lépéseket, melyek a megszüntetésükre irányulnak.

Nem vitatom, Magyarországnak is foglalkoznia kell a kérdéssel, segíteni és mindent elkövetni, hogy megakadályozzon egy hasonló szituációt, azonban nem szabad elfeledkeznünk azokról a minket, magyar állampolgárokat közvetlenül érintő ügyekről, amelyekről a kormány minden igyekezettel el próbálja (eltudja) terelni a figyelmet. Oktatás, egészségügy, szegénység, korrupció, különböző visszás ügyek, Paks II. stb.

Baj van az emberek fejében vagy csak túl jól működik a propaganda gépezet? Ennyire immunis lett a társadalom? Miért nem foglakoznak az emberek egymással? Hova lett az emberség, a szolidaritás?

A hétköznapokban tapasztalt, ellentetszést keltő ügyek kapcsán miért nem szólalnak meg? Miért dugják a homokba a fejüket és tesznek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és valóban „a magyar reformok működnek”?

Szegénység vagy a migráció jelent nagyobb veszélyt számunkra? Mi a fontosabb: az, hogy mi van külföldön, vagy az, hogy mi van itthon? Miért lett alulértékelt a belföldi helyzet és felül reprezentatív külföld? Mire ez a hangsúlyeltolódás?

Ami tíz vagy húsz éve még jelentős felháborodást váltott ( volna ki ), az ma miért örvend mély elismerésnek?

Egykor nyugathoz vágyott a nemzet. Mára csalódás érzetét kelti a fejlettebb államhoz való hasonulás gondolata. Nyilván, mert 25 éve nem azt kaptuk, mint amit ígértek. Ahhoz ugyanis, teljes gondolkodásváltás, nagyobb és jobb munkamorál, érettebb kultúra és egy alaposabb előkészület lett volna szükséges, mindegy hosszabb kvázi átmeneti időszak.

Azonban soha nem késő! Van min javítani, bőven. Az, hogy Magyarország olyan legyen, amilyennek szeretnénk, először benned, kedves állampolgár, kell rendet tenni és neked kell alapvetően megváltozni. Csak ezután lehetséges felépíteni azt, amit anno negyedszázada ígértek a rendszerváltók/változtatók.

A lehetőség adott.

Kérdés: mikor lesz annyira felnőtt a társadalom, hogy éljen, merjen élni a jogaival, kiállni magáért, a kollektíváért, az Országért!