Az elmúlt években felerősödtek az euszkeptikus hangok, gyarapodtak és népszerűvé váltak a szélsőséges pártok, ezzel párhuzamosan csökkent a demokratabarát, mérsékeltebb hangon megszólalók száma.

A bevándorlás kérdése szemmel láthatóan komoly problémákat okoz. Érdekek, rációk, humanista álláspont egymásnak feszülése, melyek összehangolása és a gyakorlati alkalmazása jelenleg (még) nem kiforrott.

Az EU-ba vetett bizalmat és a hozzá fűzött reményeket nem csak a menekült krízis ássa alá, hanem az évek óta tartó válság, amely nem korlátozódik a gazdaságra, hanem kivetül/kivetült szinte minden területre.

28 tagállam érdekeit nehéz, mondhatni lehetetlen összehangolni. Demokratikus működését is csak komoly áldozatok árán lehet biztosítani, aminek meghozatalára egyik tagállam sem mutatkozik hajlandónak.

A politika az érdekek csatája, azok minél jobb érvényesítésére való törekvés, a hatalom megszerzése, megtartása, ennek alárendelve mindent. A szolidaritás, mint az unió egyik alapértéke megszűnt létezni. Kérdés: Létezett-e egyáltalán?

Már a kezdetek kezdetén is gondot okozott az, hogy bizonyos állam, milyen feltételek meglétének függvényében „hajlandó” csatlakozni a tömörüléshez. Általánosan elmondható, hogy a bővítés során belépő országok mind-mind önös és nem a majdani közösség érdekében lettek tagok. Számukra piacbővítést, anyagi támogatást, felzárkózást, nyugathoz való közeledést jelentett, valamint a volt szocialista blokk országainak a kommunizmus örökségének hátrahagyását, a hőn áhított nyugati életszínvonal elérését.

Az unió nem egyenlő felek kooperációja, hanem az erős nyugati országok és a gyengébb keleti, déli államoké. Előbbi – talán lelkiismereti okokból – felhúzza az utóbbit, vállalva evvel azon áldozatokat, amelyek a gyengébb gazdaságok felzárkóztatásával jár. Gondolok itt a beruházásokra szánt támogatásokra, arra, hogy rendszeresen monitoringózni kell őket, kordában tartani az egyre hangosabb ellen-, jobboldali tábort, akik rendre kormányra is kerülve, ezzel, mint a Trójai –faló, belülről (is) gyengítve az unió amúgy is ingatag helyzetét.

 Kérdés: Minden tag egyformán akarja az EU létezését? Vagy csak egy szűk rétek, Merkel – Hollande tengely? Mi értelme van annak, hogy boldog-boldogtalant felvesznek, független attól, hogy az oly’ szigorúnak gondolt kritériumoknak megfelelnek-e avagy sem? Mi értelmük van a szankcióknak, ha úgy sem jár komoly következményekkel?

A szélsőjobb, az elégedetlenek táborának bővülése indokoltnak mondható a tekintetben, hogy az unió nem elég határozott, nem elég következetes, nem adta meg azt a polgároknak, amit ígért a csatlakozás fejében.

Nincs egységes Európa- tudat, csak nemzeti szuverenitás van, amire joggal vagy jog nélkül, de alapvetően helyesen hivatkoznak a miniszterek. Nem teremtett identitást, ami összefűzné a különböző országokban élőket, nem adott egy olyan érzelmi töltést, ami az egységben gondolkodás, a közösségért való cselekvést ösztönözné, ami háttérbe szorítana bizonyos „nemzeti szuverenitásra” hivatkozó lózungokat, ami mögöttes tartalommal nem bír, csak „haza beszél”, híveket akar megtartani és újakat gyűjteni.

A föderális állam ebben a formában, ekkora bürokratikus intézményrendszerre, ilyen fokú szabályozottsággal és ennyire eltérő álláspontokkal, illetve elképzelésekkel, nem fenntartható. Ennek bukás a vége, méghozzá csúnya!

Nem lenne-e megoldás az, ha – megelőzve a Nyugat-Római Birodalom bukásának megismétlődését- alapjaiban vizsgálnák felül az uniót? Sorra véve a tagállamokat, megvizsgálva azok stabilitását, gazdasági helyzetét, likviditását, mutatóit, és azon országokat, akik nem érnek el egy bizonyos szintet, kiléptetni vagy legalábbis lazítani a kapcsolaton. Hagyni, hogy a „saját lábukon” álljanak, tegyék azt, amit a „népük”, az „emberek” akarnak. Ezzel fel lehet oldani a „gyarmatosító”, szélsőséges attitűdöket, elejét venni egy gyorsabb belső hanyatlásnak és az unió azzá válhat(na), mi eredetileg akart lenni, Egységes Európa.

Demokrácia kis területen, kis népességgel lehet prosperáló. Ilyen méret és lakosságszám mellett már birodalomról beszélhetünk, ahol a demokrácia csak korlátozottan vagy egyáltalában nem érvényesül.

Az unió globális piaci részesedése csekély. 70-75% -ka az unión belüli országokban oszlik el vagy is az erősebb állam próbálja „stabilizálni” a gyengébb ország piacát. Ezzel azt éri el, hogy kivonja őket a globális versenyből, nem ösztökéli fejlesztésre, beruházásra, innovációra stb.-re, amivel versenyképességét tudná növelni, minőségben javulni. Nem tartja a szféra „indokoltnak”, hiszen a piaca megvan, az unió mindenképp felvásárolja a termékét, tengerentúli, jelentősebb versenytársakkal pedig nem találkozik. Ez több okból is hátrányos. A fogyasztónak is és a vállalatnak/vállalkozónak is. Az uniónak is és az államnak is.

Akkor lehet /lehetne föderális európai egyesült államokról beszélni, ha a közösség tagjai valóban közösségben és nem nemzetállamban, kooperációban és nem egyéni érdekek szerint gondolkodnak, akkor, ha valóban a szinergiára törekednek, valamint arra, hogy megerősödjenek, és igazából nyitott, nyílt, versenyképes piacú országgá váljanak, és ezt egységben kívánják megvalósítani.

Na, ez, ami soha nem lesz. Ennek hiányában pedig borítékolható a bukás vagy a radikalizálódás még jobban való előretörése.