Arról már sokat lehetett olvasni, hogy „Merre tart Európa?”, de arról már kevesebbet, hogy mi, magyarok milyen irányba haladunk. Tartunk-e valahova, vagy csak sodródunk az árral?

A körülmények folyásolják be a döntéseinket, vagy a mi döntéseink szabják meg a körülményeket?

Az orientációs zavar nem ma és nem is tegnap kezdődött. Talán a legbiztosabb alapon a rendszerváltáskor állt, mikor is eltökélt szándéka volt a politikai – és a civil szférának az, hogy Magyarország márpedig nyugathoz akar és fog is csatlakozni, a nyugati mintát vesszük követendőnek és a nyugat lesz az, ami megadja nekünk a rég áhított szabadságot és életszínvonalat.

Az EU-hoz való csatlakozásunk talán annak reményében történt, hogy a ’90-es években keltett remények nem egészen váltak valóra, és úgy gondoltuk, hogy ha belépünk az unióba egy újabb lépéssel kerülünk közelebb a „Kánaánhoz”.

Azonban avval senki nem számolt, hogy a csatlakozás nem csak jogokkal és kiváltságokkal jár, nem csak előnyt jelent a globális piacon, hanem kötelességeket, kötelezettségeket is von maga után.

Mégpedig: élveztük, élvezzük az uniós ingyen pénzt, hiszen az „Magyarországnak jár!”, de ezért cserébe semmit nem hajlandó tenni az ország. Azt a pénzt azért kapja az állam, hogy annak céltudatos felhasználásával érjünk el arra a szintre, amire 25 éve vágyunk.

Fejleszteni, beruházni, a versenytársakhoz igazodni, azokat lekörözni, a konkurenciaharcban potenciális tényezőként megjelenni, és nem arra várni, hogy más piaci szereplők modern technológiájával, termékével szemben a mi, effektíve múlt századi produktumainkat válasszák. A kapitalizmus pont erről szól. Versengeni a másikkal, jobbra, hatékonyabbra, az igényeknek megfelelő kínálattal előállni. Nem azzal válunk vonzó országgá a befektetők szemében, ha azt hangoztatjuk, hogy a magyar munkaerő olcsó, vagy avval, hogy temérdek mennyiségben árasztjuk el a piacot a olyan termékekkel, amelyekre nincs vagy minimális a kereslet, illetve az árversenyben nem tud potenciális szereplőként megjelenni. Ehhez ugye az kell/kellett volna, hogy az EU-s forrásokat megfelelően hasznosítsuk, korszerűsítsünk, megismerjük a szereplőket, azok stratégiáját, és komplex, hatékony és a XXI. századba beleillő tervet dolgozzunk ki közel- és hosszabb távra.

Mindez elmaradt. A támogatások ésszerűtlen, pazarló, nem tudatos felhasználás eredményeképp tartunk ott ahol, a piac tekintetében. A szocializmus életformáját, vagyis azt, hogy az állam megold helyettünk mindent, továbbra is aktívan él a társadalmunk tudatában, életmódjába, cselekedeteiben.

Politikailag hogyan állunk?

E területen sem rózsás a helyzet. A megszaporodó ad hoc intézkedések, a megalapozatlan és hirtelen döntések, a kapkodás, az egyre erősebb agresszivitás és elutasítás nyugattal szemben, nem épp okos magatartás.

Kelet felé nyitni nem butaság. Sőt! Diverzifikáljuk a piacainkat. Ez csak jó. De nem úgy, hogy közben a legfőbbet, az uniót folyamatosan bíráljuk, kemény fellépést tanúsítunk vele szemben.  Pláne úgy, hogy az ázsiai kereskedelemben Magyarország nem releváns tényező. A szocialista blokkban az volt, Oroszország éléskamrája, egy alárendelt szereplő, de ma, a nyitott piacon a fentebb említett okokból adódóan nem mérvadó.

A politika művészet. Stratégiai, taktikai játék, amelyben egy rossz lépés/döntés komoly következményekkel jár. Kellő ismeret hiányában, érzelmi alapon dönteni, hirtelen felindulásból, meggondolatlanul válaszolni, a diplomáciát leépíteni és a kommunikációt kocsma szintre leredukálni óriási hiba. Nem is hiba, annál sokkal súlyosabb. A teljes kirekesztés és elszigeteltség vállalása.

A hatalom birtoklása elvakulttá teszi a gyenge, önbizalom hiányos személyt/személyeket. Olyan választásokat kényszerít ki belőle, ami mellőzi a teljes racionalitást, nem vesz figyelembe empirikus jellemzőket, mások érdekeit, értékeit és kilátásait. A biztos jövő számára az autokráciában rejlik, önmagát tekinti az államnak, a népnek, a jónak és a tévedhetetlennek.

A keleti országokra jellemző ez a magatartás, a despota, autoriter, diktatórikus államberendezkedés. Ezekben az államokban azonban más kultúrájú, vallású és életvitelű emberek élnek, akik számára ez az állapot (feltehetőleg) az ideális, az, ami kellő biztonságot nyújt számukra (ennek a megdöntése idézte elő azt a káoszt, amely napjaink menekültügyi helyzetét előidézte).  Azonban a mi társadalmunk nem ilyen vagy ehhez hasonló beállítottságú, így hazánkban, mindennemű törekvés ellenére, ez nem megvalósítható elképzelés.

Az idő megszépíti az emlékeket. Sokan nosztalgiával, pozitív érzésekkel gondolnak a 1990 előtti időszakra. Volt mindenkinek állása, biztos jövedelme, biztos egzisztenciája, „üdülésre” lehetősége stb. ám arra már kevesen (akarnak) emlékezni, hogy mindez a stabilitás mibe került az országnak, milyen mindennapi problémákat, akadályokat (pl.: áruhiány) gördített a lakosság elé.

Az Európai Uniót ismét népszerű szidni és a kilépésünket szorgalmazni. Azonban ennek „öngyilkos” voltát maga Orbán is nagyon jól tudja, holott lehet, hogy pont ő lenne a legnagyobb támogatója.

Tény, az unió válságban van. Ennek „megoldása” viszont nem abban rejlik, hogy nap- nap után felhívjuk a figyelmét a hibáira, hanem az, ha civilizált emberek módjára megbeszélnék az illetékesek a kijavítandó intézkedéseket, a felmerülő problémákat és EGYÜTT keresnének rá megoldást. Ez persze áldozatokkal jár, de nem úgy kell ezt megközelíteni, hogy feladja az illető az országa szuverenitását, „behódol” más államok akarata előtt, stb. mert nem erről szól! Szól arról, hogy van egy közösség, melynek tagjai egyenlő félként tekintenek a másikra, látják, hogy mindenki törekszik arra, hogy az országa megfelelő pozícióba kerüljön, az adottságaihoz mérten vegye ki a részét a „közösből” és adja bele az állama értékeit, evvel is gazdagítva uniót.

Szolidárisnak, toleránsnak, és kellő fokú intelligenciával kell, rendelkezzen az, aki Brüsszelben képvisel bennünket.

Nos, ezek közül egyikkel sem rendelkezik a tisztelt képviselő társaság. Ez pedig mit jelent? Hogy effektíve ’szarban vagyunk’!