A mostani bejegyzésem nem konkrétan az említett tanfolyamokról szól, illetve csak közvetve.
Nem titok, én is munkanélküli vagyok. A múlt hónapban kezdtem el egy angoltanfolyamot, mely a következő hónap elején ér véget. Latolgatva a lehetőségeket és gondolkodva a következő lépésen, anya azt javasolta, hogy próbálkozzam a munkanélküli központba, hátha elküldenek egy tanfolyamra. Véleménye szerint ez pusztán azért lenne jó, mert talán könnyebben jutnék álláshoz és nem utolsó sorban kapnék némi pénzt.
Mint mindenről, erről is meg van a konkrét, nem épp pozitív véleményem, amelyet megosztva vele, kulturált, érdemi párbeszédet nem sikerült lefolytatnom. Mihelyst elkezdem a mondókámat, ami nem az ő szája íze szerint kezdődik, végig sem hallgatva rám förmed, szúrós tekintetével igyekszik lelkiismeret furdalást kelteni bennem.
A héten sikerült kifognom minden délután egy sárga villámot, amelyen a fűtés és az ülések komfortja is hagy maga után némi kivetni valót. A rázkódást, amely kiváltója a szintén minősíthetetlen utak állapota, a gyomrom még napok múlva is érzékeli. A benne keletkezett liftezés, hát, maradandó élmény. Nem nagyon vagyok híve a hosszú utazásoknak, mert ilyenkor mindig elkezd kattogni az agyam és olyan mély filozofálás indul útjának, ami finoman szólva is egy nagyobb lavinát idéz elő. Olyan szép kis eszmefuttatások kelnek életre, amiket vétek nem papírra vetni, de mire elérek oda, hogy leírjam, elfelejtem. Egy ilyen út alkalmával született az adott bejegyzés témája és szövege, amit bárhogy is erőlködöm, az eredeti megfogalmazás szerint nem tudok közzé tenni.
Visszakanyarodva az előző gondolatmenethez, nem kezdenék el egy ilyen tanfolyamot. Az oka felettébb egyszerű. Ugyan nem vagyok sem vállalkozó, sem pedig munkaadó, de ha mégis az lennék és választanom kellene egy egyetemet/főiskolát/szakiskolát és egy hasonló tanfolyamot végzett közül, gondolkodás nélkül az előbbit választanám.
Ezek a tanfolyamok (munkanélküli központ által kiszervezett) rendszerint olyan képzést indítanak, amelyeket az említett oktatási intézmények évek hosszú során át tanítanak és tömegével árasztják el a munkaerőpiacot. A képzések hosszúsága is megkérdőjelezi a tudás mélységét, a szakmai rátermettséget és a kellő gyakorlati tapasztalatot. Az igaz, hogy a gyakorlat megléte az iskolákban is bizonytalan, de ott azért nagyobb hangsúlyt fektetnek rá, mint a gyorstalpalók. Utóbbi lényege, véleményem szerint, pusztán abban rejlik, hogy egy rövid időre felszívják az állást keresők tömegét, javítva ezzel a statisztikát, és legalizálva az adott kormány azon kijelentését, hogy „csökkent a munkakeresők száma”.
A tanulás nem bűn! Tanulni soha nem késő és nem időpocsékolás. Az azonban az, ha az illető olyat tanul, ami nem érdekli, amihez nincs sem érzéke, sem kellő motivációja. Na mármost én anno a szakács szakmát egyszerűen anya nyomására tanultam ki. Ez nagy hiba volt, amit a mai napig bánok és legszívesebben kitörölném az életemből. Az a 7 év, az maga volt a pokol, és konkrétan az éveim „elkótyavetyélése”! Amint már többször írtam, minden évben, nem egyszer előadtam, hogy szeretnék átjelentkezni más szakra, más intézménybe, de az előadásom nem nyerte el a közönség tetszését. A mai napig ezért haragszom is anyára, mert rám kényszerített egy olyan területet, amihez sem érzékem, sem kedvem, sem pedig motivációm nem volt és a mai napig nincs, sőt nem is lesz!!!
Én rendkívül céltudatos és határozott ember vagyok, olykor dacos és önfejű. Szigorú szabályrendszer szerint élek, amit nem vagyok hajlandó felülírni senki kedvéért sem! Persze korrekcióra van lehetőség, ha én úgy akarom, vagy a környezetemben olyan változás történik, amely indokolttá teszi a felülbírálást.
Konkrét elképzelésim, terveim, kidolgozott stratégiám vannak minden szituációra, minden eshetőségre, amelyek (eddig) nem vallottak kudarcot.
Mikor végeztem a középiskolával, megfogadtam, hogy soha többet nem hallgatok anya tanácsaira, nem fogadom be a javaslatait, már amik a tanulmányaimra, illetve az életvezetésemre vonatkoznak. Akkor ezt a lehetőséget eljátszotta, nálam meg második lehetőség ilyen komolyságú témában, nincs! És, hogy éreztessem a dolog súlyát, abban az esetben sem hallgatok rá, ha olyan ’ tanfolyamot’ ajánlana, ami adott esetben még érdekelne is.
Nem állítom, hogy a terveim között szerepelne a tanulmányaim abba hagyása, mert ez nem volna igaz. Szeretek tanulni, és szeretnék is még, de kizárólag olyan területen, amelyből profitálni tudok én is és a környezetem is. Szeretném mélyíteni és bővíteni az eddigi tudásom, de semmiképpen sem, mint pl. gyógymasszőr. Semmi bajom nincs az adott szakma művelőivel, sőt! Minden elismerésem az övüké, de én tuti nem lennék az, lévén, hogy semmi hozzá szükséges kompetenciával nem rendelkezem. Ezért még pénzért sem!
Az én lelkem nem eladó, sem most, sem máskor!
A kilátásaim nem valami kecsegtetőek, de bízom benne, hogy a közeljövőben akad olyan munkaadó, aki megtisztel a bizalmával, félreteszi az adott kormánypárt iránti lojalitását, és ad egy lehetőséget, hogy pályakezdőként bizonyíthassam a rátermettségemet, és kamatoztathassam a szakmai tudásomat. Hisz’ a reményhalat fogja ki utoljára a horgász! Míg ez a pillanat nem jön el, addig próbálkozom, reménykedem és bővítem a tudástáram. Született pesszimistaként erőltetek magamra némi optimizmust, hátha bejön….vagy nem…
Nos, mára ennyi, a frappáns befejezés ez alkalommal elmaradt, de ígérem, legközelebb, bepótolom!
