Miből lehet tudni, hogy nagyon magam alatt vagyok? Abból, hogy literszámra iszom a tejet. Míg más az alkoholhoz nyúl, és abba folytja a bánatát, én a tejes doboz után nyúlok. Rosszabb napokon akár két litert is magamba öntök kér órán belül. Utána jobb, bár másnap iszonyatosan fáj a hasam, de nem érdekel. Mazochista vagyok, elvégre is.
Hetek óta nem aludtam. Már a napját sem tudom, mikor voltam utoljára nyugodt, sőt az érzést sem tudom felidézni. Állandóan ideges vagyok, mint egy időzített bomba, úgy érzem magam. Igaz ezt senki nem látja, mert nem mutatom. Mikor minap a szokásosnál erősebb megjegyzést tettem, körülöttem mindenki felkapta a fejét és meglepődve kérdezték: „tudsz ideges is lenni?”
Senki nem lát rajtam semmi érzelmet. Mindig fapofát vágok, soha egy mosoly, egy vigyor, soha egy beszólás vagy bármi ami, elárulná, hogy mi zajlik bennem. És ez így helyes! (Persze a piszkálódásokkal nem spórolok! )
Nem hagyom, hogy megismerjenek, még a barátimnak sem, akik nem is erőlködnek, hogy másképp legyen, ebből adódóan, nem is igazi barátok. Mindig csak akkor jönnek, ha kell nekik valami, ha unatkoznak, vagy ha egyedül vannak. De én, ha kérek valamit: „bocsi, elfelejtettem, nincs időm, itt van a barátom”stb. Ezek után mit várjak, hogyan nyíljak meg, hogyan bízzam meg bennük? Tény, nem is tekintek senkit a barátomnak ebben az országban. Az egyedüli bizalmam is egy olyan srácban van, aki a szomszéd kontinensen ápolja a kis betegeket, lelkiismeretesen, és harcol nap, mint nap az életével, a démonjaival, a lelkével. Igaz, ő azt állítja, hogy nincs neki, de ha valóban nem lenne, akkor nem szenvedne ilyen intenzíven. Nagyon hiányzik! :(
Eljött végre a nap, hogy azt mondhatom: végeztem. Minden vizsgám megvan, a lehető legjobb eredményekkel, szóval azt hiszem, elégedett vagyok, és félve ugyan, de kijelenthetem: büszke vagyok magamra. Ritka jó érzés, még nem tapasztaltam ehhez hasonlót. Soha nem voltam még büszke magamra, sem elégedett a teljesítményemmel, de most, valahogy ezt érzem.
Hűen önmagamhoz, még sem dőlhetek hátra karba tett kézzel és élvezhetem a nyarat, mert hát mért is lenne minden tökéletes? Még gyakorlati helyet kell újból keresnem. Igazából volt már, le is volt fixálva, minden klappolt, épp csak még nem kezdtem, erre tegnap reggel, a start előtt egy hónappal hívnak, hogy „bocs, mégsem!”. Eleinte nagyon dühös voltam, majd kétségbe estem, aztán rövid időn belül lehiggadtam és elküldtem 3 helyre a jelentkezésem. Mondanom sem kell, hogy mind a három helyről elutasító választ kaptam.
Meglepő módón, nem akadtam ki, sőt! Nem adtam fel! Ami megint csak eltér az eddigi reagálásaimtól. Én általában egyből feladom, sírok, hibáztatom magam, és embrió pózba zsugorodva csak fekszem. De most, nem! Gondolkodtam, gondolkodtam és gondolkodtam. Higgadt maradtam! Nyugodt, józan és ésszerű. Elküldtem további két helyre, ahonnan még nem érkezett válasz, ami némi reménnyel tölt el, mert nem dobták vissza azonnal, tehát van rá lehetőség, hogy épp fontolgatják a dolgot…
Hát ez a hét irtó lassan telt el, de eltelt, és jól végződött. Amilyen tragikusan kezdődött, olyan jól ért véget. Vasárnap, végre mehetek haza 2 hónap után. Ott lehetek az öcsém bérmálásán, ballagásán, segíthetek anyának, nővéremmel lehetek és otthon. A saját ágyamban alhatok, sötétben és csendben, a saját, megszokott környezetemben, és tanulás nélkül! A gyakorlat meg csak hab a tortán, feltéve, ha felvesznek oda, ahová jelenleg szeretném.
A szívem ugyan még magányos, de a mostani sikerélmény némileg kompenzálja az ürességét. Mióta várok erre és végre megkaptam. Kellő motiváció és hajtóerő, októberre…
Viszlát, Szeged, ősszel jövök!!! ;)
