Húsvétot mindig együtt tölti a család, ezzel nem is mondtam újat. Idén azonban felmerült egy olyan lehetőség, hogy apa nem lesz itthon. Húga több hónapja győzködi, hogy menjen ki velük Németországba, ahol a nő barátja lakik. Az illetőről tudni kell, hogy arany lelke van, nagyon sokat segített nekünk, pedig semmi szükség nem volt rá. Mikor itt van, körülötte forog mindenki, elvárják, hogy jó pofizzunk neki, ami nekem különösen nem megy. Nincs vele semmi bajom, de azt nem nézem jó szemmel, hogy a szüleimet úgy ugráltatja, ahogy nem szégyenli, dolgoztatja őket, mint valami hajcsár, nincs tekintettel arra, hogy amúgy is kivannak merülve, de ha ő dolgozni akar (márpedig mindig azt akar), akkor dolgozni kell!
Még haza sem értek a munkából, még a kávéjukat sem itták meg, de már itt van, és akkor indulni kell. Tény, anyuék is hibásak, mert nem mondják neki, hogy „kösz, nem!” , de hát szegénykéim, mint tudnak tenni, ha nem beszélnek németül, és megbántani sem akarják, ezért hát behódolnak.
Nagyon rosszul esett volna, ha elmegy, de szerencsére nem tette. Amúgy is nagy ritkán van együtt a szűk család, hol a nővérem nincs itthon, hol az öcsém, hol (ugye én, kéthavonta tíz napot vagyok csak itthon), hol meg ők. Nem csak a munkahelyen dolgoznak, hanem itthon is, földet művelnek, ami újfent fárasztó számukra, ezért mikor este haza esnek, nincs energiájuk beszélgetni, velünk foglalkozni. Mi így nőttünk fel. Szinte soha nem volt együtt a család, mindig menni kellett valahova. Nem voltak családi kirándulások, vacsorák, együtt töltött hétvégék. Semmi. Igazából nem okoz ez nagy „fájdalmat”, mert nem tudom, mi marad ki az életemből, így nincs, ami hiányozzon. Nekünk ez volt természetes. Nem tudtunk tervezni semmit, mert valami mindig adódott, amit nem halaszthattunk el, holmi családi kiruccanás kedvéért! Például az állatok (mert tartunk azokat is), mindig előbbre valók voltak mindennél. Miattuk nem mentünk nyaralni, vagy csak Hévízre a tóra, mert nem lehetett őket itt hagyni. Miattuk nem volt egy felhőtlen délutánunk, amit mondjuk családtagoknál töltöttünk, sietni kellett haza, vagy épp későn kellett indulni. Egy gyereknek persze nem lehetett megmagyarázni, ma meg már nincs is rá szükség, mert értjük, sőt támogatjuk és igyekszünk segíteni, amiben csak, tudunk, mert csak ez viszi előbbre a mi kis családi gazdaságunkat.
Apát szeretem. Erre azóta jöttem rá, hogy nagyon keveset vagyok itthon. Mindig azt hittem, hogy nem szeret, szégyell, utál. Minden erre utalt, hiszen nem beszélgettünk, folyton martuk egymást, ill ő engem, mert én nem mertem vissza szólni, soha! Mindig sértegetett, lelkileg a porba tiport, és ez akkor úgy tűnt, hogy utál.
Soha nem vágytam arra, hogy ajándékokkal halmozzon el, vagy ódákat zengjen rólam. Én megelégedtem volna néha egy-egy vállveregetéssel, pár kedves szóval, sőt. Tovább megyek! Tudom, hogy nagyon zárkózott (mint én), bizalmatlan (mint én) és nehezen, egyáltalán nem tudja kimutatni az érzéseit (megint csak, mint én, elvégre valami közünk csak van egymáshoz). Szóval, már csak egy kedves pillantásnak is örültem volna, annak, hogy egyáltalán megnézi a bizonyítványom, nem anya kényszerére. De nem! Ehelyett megtanított arra, hogy soha senkiben ne bízzak, soha senkit ne szeressek, ne barátkozzak, ne látszodjón rajtam az, amit gondolok vagy érzek, hogy olyan rideg és kemény legyek, mint ő. Ez elég sokáig jól is ment, mígnem elvesztettem a mamám, és akkor mintha elvágtak volna…
Csodálom a munkabírását, a kitartását, a küzdeni akarását. Még ha a napnál is világosabban látszik, hogy nem neki van igaza, akkor is addig mondja, míg a fekete valóban fehér nem lesz. Rendkívül erős ember, és nehéz élete is volt, bár ez anyura is igaz. Sajnálom, hogy gyerekként ezt nem láttam, és sok olyan kijelentést tettem vagy gondoltam, ami nem volt helyénvaló!
Sokáig úgy gondoltam, nem érdekli, mi van velem, mi van a sulival, mi történik velem két hónapon át. De aztán valamilyen oknál fogva rákérdeztem anyától, hogy mégis nem érdeklem, vagy miért nem érdeklődik soha. És akkor mondta, hogy nagyot tévedek, mert mindig kérdez, érdeklődik, hogy mikor beszélünk, mit mondtam, mikor megyek, hogyan jutok haza stb. Ez kellemesen érintett. De ez már mit sem változtat azon, amivé nevelt!
Nem tudok bízni, sem remélni. Képtelen vagyok szeretni, megbocsátani, embernek lenni.
Lassan egy éve vagyok a napfény városában, de még nem sikerült barátra szert tennem. Mindenkivel jó viszonyban vagyok, de barátom nincs! És nem is lesz! Ahhoz az kell, hogy tudjak egy emberben bízni, felé nyitni, nem elmarni magamtól. Erre pedig képtelen vagyok, és hogy őszinte legyek nem is akarok! Nincs szükségem arra, hogy megint átverjenek, kihasználjanak, és a hátam mögött jót röhögjenek! Nem adom meg ezt az örömet senkinek! Akkor inkább egyedül maradok!
