Komor őszi napra ébredt, szeme hiába kutatja a fénylő nap sugarait, füle hiába próbálja érzékelni a madarak csiripelését, orra a friss fekete tea illatát, csak csendet, szürkületet és áporodott szagot érez. Felkelni sincs kedve, kibújni a meleg takaró alól. Hiába, meg kell tennie, hiszen munkája van, amit más nem végez el helyette. Egyedül van, se macskája se kutyája. Úgy érzi, mindehhez nem is lenne elég a lelki ereje, nem tudna egy kávét sem megfőzni. Beteg. Súlyos beteg. Depressziós. Magányos. Eddig ugyan ezt létszükségleteként élte meg, de mára már teher, nyűg számára, melytől minél hamarabb szabadulna. De nem tud. Képtelen egy mosolyra, vagy akár emberek közé menni, de még rendet rakni is, hiába mániája a rend. Semmi ereje sem fizikailag sem pedig lelkileg. Az utóbbi időben mindenkit elmart maga körül, minden barátját magára haragította, így elérte azt, amit akart: senki, még felé sem néz. De valóban ezt akarta? Vagy csak szimplán tesztelte a barátok kitartását? Azt, hogy mennyire fontos számukra? Lehet. De ez mára már lényegtelen. Mindenkit elvesztett, céljai értelmüket vesztették. Csak győzködi magát, hogy „de ezt kell csinálnom, hogy legyek valaki, hogy ne segédmunkásként végezzem, hogy az legyek, aki szeretnék lenni!” Megéri? Ilyen áron, melyet nem is a sors árazott ki, hanem önmaga, mégpedig busás áron, uzsorakamattal, melyet azonnal fizetnie kell.

Mondhatjuk, mazochista. Élvezi, ha szenved, ha kínlódik, ha magányos, ha nélkülözik, ha éhezik. Azzal nyugtatja magát, hogy később ez megtérül. De nem fog! Nem, mert ezt nem a sors szabta ki rá, hanem ö maga. Saját magát ítélte el, önkéntesen vonult börtönbe, amiért nem jár jutalom, vagy engesztelés.

Oldalára fordult az ágyban és aludt tovább. Lehunyta a szemeit és már el is szenderedett. Könnyek közt. Nem tudta miért, csak érezte, hogy neki, most sírnia kell. Talán a könnyebbség reményében, talán feloldozást várt. Pedig csak maga tudja kiengedni önmagát, nála van minden kulcs a zárhoz, mégsem használja. Túl gyenge. Nagyon fél, mondhatni retteg. Kifogások tárházát tudná fel állítani, mindenre tud valami indokot, hogy ezt vagy azt miért nem.

Elaludt. Álmában ugyanolyan zord időre ébredt, mint amilyen a valóságban volt. Annyi különbséggel, hogy nem a meleg, magányos szobában nyitotta a világra a tekintetét, hanem egy erdőben. Mezítláb, egy szál vékonyka ingben meredt maga elé, találgatva, hogy hol is van, valóság ez vagy csak a képzelete szüleménye?

Nagyon valóságosnak tűnt, ezért jobbnak látta elindulni, nehogy megtámadja valami szörny. Volt rá esély. Minden fa, bokor mögött ronda, gonosz árnyakat látott. Az egyikben felismerte önmagát, mint elhízott rém, majd a másikban is, akinek az alakja annyira vékony volt, hogy nagyon nem is lehetett észrevenni. Tovább kereste a rá leselkedőket, nem hiába. Bár merre is nézett magát látta olyan formákban, amiktől retteg. Egyik szép volt, másik csúnya, okos, buta, sikeres, sikertelen. Minden elképzelhető terülten és formában jelentek meg előtte. Forgott vele a világ, zokogott, haját tépte, hogy ébredjen már fel, de nem ébredt. Hirtelen elkezdett rohanni. Az ágak szaggatták a vékonyka ingét, a talaj teljesen kikezdte a lábát, vérzett a keze, elesett. Felnézett, és látta a végét, a napot. De a hozzá vezető út át volt szőve növényekkel, tüskékkel, rémekkel. Felkiáltott, de senki nem válaszolt. Rá kellett döbbennie, hogy teljesen egyedül van, csak a félelmei materializált volta veszik körül, senki más.

Óriási rengeteg, hideg, szél, szürkület, eső, tar fák, éles tüskék, vérre éhes állatok és ő. Ezt a csatát elvesztette….

Nem ébredt fel. Soha többé. Eztán az otthona, az általa alkotott börtönvilág már nem a fejében létezett, hanem ő létezett a fejében. Világa valósággá vált, a valóság meg csak álom, édes álom…